A varsói sajtó már akkor „történelminek” nevezte a visegrádi csúcstalálkozót, mielőtt megkezdődött volna. A lelkesedés érthető: a Magyarországon aláírt nyilatkozat talán véget vet annak az elszigeteltségnek, amelyben Lengyelország több mint tíz éven át élt, s amely egyáltalán nem szűnt meg a kommunizmus közép-európai bukásával.

A lengyel elszigeteltséget elsősorban a kommunista rendszerek félelme okozta: elzárkóztak Lengyelországtól, nehogy elterjedjen a Szolidaritás vírusa a „baráti országokban” is.

Beszélő: Hogyan értelmezhető nemzetközi jogi szempontból a Visegrádon aláírt nyilatkozatok státusza?

V. L.: A három ország által aláírt két dokumentum olyan politikai deklarációnak tekinthető, amely nem tartalmaz nemzetközi jogi normákat.

Visegrád véget vetett a három ország közti rivalizálásnak, s ezentúl Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország együttműködését a szolidáris partnerség fogja jellemezni – állapítja meg a Zycie Warszawy hétvégi elemzése, s a vadkeleti zsurnalizmus e remekénél nehéz lenne leegyszerűsítőbb gondolatot elképzelni.

És mit hozott Visegrád–2? Ma még korai lenne végleges mérleget vonni; mindenesetre valószínű, hogy – a külpolitikai sikerekre éhes lengyel külpolitika és sajtó lelkendezése ellenére – kevesebbet, mint korai elődje. Historikus lelkületű politikusaink mintha elfeledkeztek volna a XIV. századi magyar külpolitika dilemmájának aktualitásáról; egyedül Göncz Árpád fogalmazott másképp: ő volt az, aki a visegrádi csúcs „tárgyának” jelölésére a „köztes Európa” vagy a találóbb német megnevezéssel Zwischen-Európa fogalmat javasolta.

Nem nehéz válogatni azon esetek sorából, ahol egy kormány valamelyik tagja lemondani kényszerült egy ország-világra szóló skandalum nyomán. Hozhatnánk példának a francia hadügyminisztert, Hernault-t, aki először tagadta, majd később beismerni (és lemondani) kényszerült, hogy a francia titkosszolgálat emberei süllyesztették el a Greenpeace környezetvédő és nukleáris robbantások ellen tiltakozó mozgalom Rainbow Warrior nevű hajóját.

Nagyobb port vert fel annak idején, 1963-ban John D. Profumo brit hadügyminiszter esete.

Rockenbauer Zoltán (Fidesz): „Én vettem magamnak a fáradságot – minthogy gondolom a Külügyminisztérium államtitkára is vette volna magának a fáradságot, ha jelen van az ülésen – és utánanéztem, hogy mi volt a helyzet októberben Jugoszláviában. Ha megengedik, idézek az októberben megjelent lapokból. (Zaj.) Szeptember 27-én a következőt lehet olvasni… (Közbeszólás: Miben?) a Népszabadságban, uraim! (Közbeszólások: Ja! Köszönöm.) MTI-jelentés.

Egy lépéssel a többiek előtt

A mai magyar külpolitika számára nem megkerülhető probléma, hogy erre félreértések, „vis maior”, avagy a magyar külpolitika otrombasága folytán került sor. A hazai hivatalos nyilatkozatok gondosan elkerülik az állásfoglalást, amikor a jugoszláviai vádra felelniük kell.

A termőföld után 1000 (vagy 750) forintnyi kárpótlási jegyet lehet kapni aranykoronánként, és ez a kárpótlási jegy, bizonyos feltételekkel, termőföld visszavásárlására is fordítható.

Nem hiszem, hogy a Tellér Gyula által felvetett kérdést egyetlen vitában meg tudnánk válaszolni. A vita nem zárható le, mert a problémának rövid távon nem létezik kielégítő megoldása.

A felvázolt helyzetképet nagyon meggyőzőnek tartom. A részleteket talán érdemes volna tovább elemezni, de ez most – véleményem szerint – felesleges, mert az alapkérdés így is nagyon világos.

Első felszólalás

A politikában – úgy tetszik – lezajlott a rendszerváltás. Létrejött a többpártrendszer, működik az új parlament, egyre-másra születnek az új törvények, melyek a gazdaság és a társadalom különböző folyamatainak keretet szabnak. Ebben a szférában tehát az új jelenségek a meghatározók. Nagyjából meg lehetnénk elégedve. Mégsem lehetünk. A politikai szféra „alatti” szerveződésekben, a gazdaságban, a társadalomban ugyanis más a helyzet.