Annak, hogy a vallásszabadság a gyakorlatban megvalósuljon, az állam és az egyház szétválasztása a biztosítéka. A szétválasztás alapvető feltétele, hogy az egyházak hitéletük működési költségeit az állami költségvetéstől függetlenül, saját forrásaikból tudják fedezni. Az egyházaknak ezért mielőbb a működőképességükhöz szükséges javak birtokába kell jutniuk.

Sajnos a törvényjavaslat ennek a követelménynek nem felel meg.

Van azért más különbség is: az első és második bécsi döntésnél a fasiszta Németország és Olaszország döntött, most a bécsi nép. Bécsben nem politikai döntésről beszélnek. Nem állítják, hogy csak egy törpe kisebbség mondott nemet, bár a jogosultaknak kevesebb mint a fele élt szavazati jogával, és azoknak alig kétharmada ellenezte a világkiállítást.

A hercegség

Mindszenty politikai besorolását szemléletesen mutatja az az „epiteton ornans”, amelyet második temetése alkalmából kapott. Minden újság – azok is, amelyek nem vádolhatok a kormánykoalíció iránti rokonszenvvel – kiemelt címekben utolsó hercegprímásként írt az érsekről. Az állítás tény. Mindszenty az esztergomi érsekek közül utolsóként viselte az arisztokrata (világi!) címet, amelyhez a XVIII. század elején tevékenykedett Keresztély Ágost prímás jóvoltából jutottak az esztergomi érsekek.

Hosszú s göröngyös volt az út, míg ez eszme végül megtestesülni látszik, s értékét az sem csökkentheti, hogy a hátsó bejáraton át surrant föl a győzelmi emelvényig. S már csak egy utolsó alkotmányossági próbát kell kiállnia, hogy ott meg is pihenhessen. Ki hitte volna ezt másfél-két évvel ezelőtt az ellenzéki kerekasztal-tárgyalások idején?

Három nézet a kerekasztal körül

Akkoriban ott, a földtulajdoni viszonyok átalakítására három gondolatkör rajzolódott ki.

A parlament éppen egy évvel megalakulása után és egyazon napon tűzte napirendjére a volt egyházi ingatlanokkal és az önkormányzati tulajdonnal foglalkozó törvénytervezetet. A címe mindkettőnek szerény és semmitmondó. „A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről” egyfelől, és „egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról” másfelől. A mögöttük meghúzódó szándékok azonban már távolról sem ilyen szerények.

Beszélő: Mi volt az első reakciód, amikor a hírt meghallottad?

Fodor Tamás: Amikor az ember a konzervatív nemzeti gondolat térnyerését látja, pánikhangulat fogja el. Én legalábbis ezt tapasztalom magamon. Csak húzódom vissza, és nem tudom, hol a vége; és szorongás tölt el. Hiszen minden lépésnél nem lehet konfrontálni, holott minden lépésük konfrontálásra késztet. Én megpróbálom empátiával szemlélni a kormányzat lépéseit is. Nem ítélkezem mindjárt az első pillanatban.

Mivel érvelnek a világkiállítás megrendezése mellett? Az érvelés középpontjában az áll, hogy a világkiállítás lökést adna az ország modernizációjának, a külföldi tőke bevonásának, az infrastruktúra halaszthatatlan megújításának, az ország világgazdasági integrálódásának. Módot adna emellett Budapest halaszthatatlan rekonstrukciójára, új déli városközpont kialakítására. A világkiállításhoz szükséges beruházások új munkaalkalmakat teremtenének.

Megalapozott várakozások-e ezek? Bizonyos értelemben igen.

Bár úgy látszik, hogy a kisgazdák belviszonyait már csak a „Hócipő” képes nyomon követni, érdemes megvizsgálnunk azokat a mélyebb okokat, amelyek a pártot már-már szétszaggató belső harcok mögött rejlenek.

Amikor a párt 1989 tavaszán újjáalakult, az alapvető kihívás az volt, hogy képes-e a párt a múlt dicsőségét felelevenítve, nemzeti keresztény pártként visszanyerni hajdani vezető szerepét. 1945-ben azonban, amikor a kisgazdapárt megnyerte a választásokat, a vesztett háború és a szovjet hadsereg árnyékában az egyetlen párt volt, amelyik ezeket az értékeket képviselte.

Ebben az országban számos nagy horderejű ügyben született hibás döntés az elmúlt évtizedekben. És amikor már a döntés nem volt védhető, a kritikusoknak kellett sokszor hallaniuk a szemrehányást: miért nem szóltak időben. Most még időben vagyunk, a nemzetközi elköteleződés küszöbén állunk. Ha meg vagyunk győződve arról, hogy az országnak az lenne előnyös, ha visszalépnénk a világkiállítás megrendezésétől, akkor most kell kiabálnunk.

Így lenne akkor is, ha semmi esélyünk nem lenne arra, hogy befolyásoljuk a döntést.

Zendülni a Btk. 137. paragrafusa szerint csak legalább három fő tud, másoljuk ide a 352. paragrafus (2) bekezdését: „öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő a zendülés kezdeményezője.”

De miért is zendültek ezek a még éppen tini fiúk? Nem másért, mint azért, mert a honvédséget is elérte a kapitalizmus szelleme – természetesen a protestáns etika nélkül.