– Mi nem szavazni, mi választani hívjuk Önöket, mi dönteni hívjuk Önöket! – hallottuk Horváth Balázs belügyminisztertől az MDF sportcsarnoki nagygyűlésén, hogy aztán ezt halljuk vissza a rádióban és a televízióban a választási reklámokban. Az ország népe pedig hallgatott Horváth Balázs szavára, és döntött. Azzal, hogy és ahogy szavazott, vagy azzal, hogy nem ment el szavazni.

A Szabad Európa Rádió a minap egy, a nyugati hírügynökségek és napilapok által közölt nyilatkozatot sugárzott, 122 magyar és más országbeli aláíró nevével. Hogy milyen alkalomból, azt könnyű kitalálni. Az apropó „a magyar forradalom évfordulója”, mely szavak egyébként a nyilatkozat kezdősorában olvashatók.

Aki hallotta, olvasta, elcsodálkozik: milyen kevés muníciót sikerült összeszedniük. Merthogy 1956. október 23-án egy sor kérdésben jogos elégedetlenség nyilvánult meg, az nemcsak közismert, hanem általunk is elismert történelmi tény. Akkor minek hát a nyilatkozat?

November ötödikén a pincében Szabó úr sírva szétszaggatta a párttagkönyvét. „Soha többé, soha többé” – ismételgette, mintegy önkívületben. A lakótársak csillapították.

Az eset, látszólag, alig méltó a megörökítésre. Megsokasodtak azokban a napokban a tagkönyvszaggatók és a fogadkozók. (Bár egy ilyen könyvecskét – fizikai értelemben – nem gyerekjáték szétcincálni. Próbálják csak meg!

Harminc évvel ezelőtt, 1956. október 23-án munkások, diákok és katonák rohamozták meg a Rádió épületét Budapesten, mert elegük volt a hivatalos hazugságokból, az igazságot akarták hallani, és hangot akartak adni a követeléseiknek. A felkelők lerombolták Sztálin szobrát, és lerombolták egy rendszer hitelét, amely a proletariátus diktatúrájának és a nép köztársaságának nevezte magát. Harcuk egyértelművé tette, hogy a magyar nép függetlenséget akar, demokráciát és semlegességet.

Először emlékezik az ország parlamenti demokráciában az 1956-os forradalomra. Az ünnepre készülve előkerestük a régi Beszélő 18. számát, amelyet 1986 őszén, a harmincadik évfordulóra jelentettünk meg. A szám élén akkor is Petri György prózaverse állt, végén pedig 122 magyar, cseh, szlovák, lengyel és NDK-beli ellenzéki közös nyilatkozata. A kor – nem 1956, hanem 1986 – hangulatát felidézendő közreadunk egy kis cikket a régi Népszabadságból is, amely egyszerre próbálja kisajátítani 1956-ot, és besározni mind a forradalmat, mind a rá emlékezőket.

1. Magyarországon a forradalom olyan békés volt, hogy szkeptikusabb emberek azt mondhatnák: nem is volt forradalom. A kommunista párt elvesztette a nép bizalmát, Kádár távozása óta pedig megszűnt félelmet ébreszteni. A kommunista vezetők az aktivizálódó magyar politikai társadalom nyomására maguk ismerték el: meg kell teremteni a pluralizmus valamilyen formáját, nem kommunista erők közreműködését kell megnyerni a gazdasági összeomlás veszedelmének leküzdéséhez. A kommunista vezetők persze meg szerették volna őrizni hatalmuk oroszlánrészét, és ehhez szövetségeseket kerestek.

Beszélő: A választási győzelem ellenére bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy sem a párt, sem a parlamenti frakció nem igazán elégedett az elmúlt hónapokkal. Ha ez igaz, akkor mivel nem elégedett, és a meghirdetett változásoknak, gondolok itt a stílusváltásra, mennyiben van ehhez közük?

Kis János: Én azt gondolom, hogy katartikus fordulatra az SZDSZ-nek nincs szüksége. Ha egy párt egy hozzá nagyon közel álló riválissal szemben olyan jól tud szerepelni, mint a szabad demokraták ezen a választáson, akkor nem kell mindent a nullpontról kezdeni.

Az SZDSZ 1989 tavaszán készítette el „A rendszerváltás programjá”-t. A leszakadt társadalmi csoportok fokozott szociális támogatását indokló fejezetben szerepel az alábbi passzus: „A gyökértelen, perspektíva nélküli társadalmi csoportok, különösen a lumpenizálódó városi szegények körében terjedő fasisztoid ideológiák az etnikai különbségekre épülve szembefordíthatják egymással a kirekesztett társadalmi csoportokat, és pogromhangulatot idézhetnek elő.” Tavaly márciusban mindez még távoli, kivédhető fenyegetésnek tűnt.

A Beszélő tudósítója – aki egyszersmind Zala megye országgyűlési képviselője is – majdnem találomra vágott neki szombat délben, hogy megismerkedjék a frissen választott polgármesterekkel. Sok jelöltet, tervet, izgalmat ismert még a választást megelőző időkből. Kik győztek? Mi lett? Az a három falu, ahová eljutott, nem az egész ország, még csak nem is egész Zala. De legalább véletlen minta: oda megyek, ahová a legközelebbi vonat indul, s oda tovább, ahová sikerül.

A vonaton mindjárt megtudtam, hogy a szombat délelőtti budai piacon nem kelt el a felhozott kacsa.

Ezt a mi kormányunkat fölöttébb méltánytalan lenne pragmatizmussal vádolni. Kétségtelen a pénzügyi gazdasági irányítás kevés csinnadrattával tett és tesz gyakorlatias lépéseket, és szorítják az adósság és hitelkorlátok, nem áll módjában tehát, hogy eszményképeket fejezzen ki tevékenységével. Sőt, a kapkodás és a kényszerpálya inkább a hirdetett ideállal – szabad kistulajdonosok társadalma, gazdasági demokrácia, vagyis szektorsemlegesség, „szociális korlátok” tiszteletben tartása – ellentétes intézkedésekre kényszeríti.