Romániában a kommunista diktatúra elnyomása nem csupán mennyiségileg, hanem minőségileg is különbözött a többi, ún. testvérországétól. Az elnyomás jellege meghatározta az ellenállásét is. A diktatúra brutális ereje, intenzitása közismert. Emiatt vagy főleg emiatt nálunk igazi ellenállási mozgalom soha nem alakult ki, csupán izolált egyének ellenállása létezett.

De kevésbé figyelnek fel arra a fontos tényre, hogy az utóbbi évtizedek román diktatúrája állt az összes kelet-európai ország közül ideológiailag legtávolabb az ún.

Átmeneti rendszerben élünk. Senki sem tudja megmondani, hogy milyen irányban fejlődünk. Mi, a demokratikus ellenzék tagjai úgy érezzük, győztünk, ízlelgetjük a győzelmünket, mint ahogy a kommunisták – nemrég még börtönőreink – ízlelgetik vereségük keserűségét.

Itt valahol, ott valahol – Budapesten, Ljubljanában, Pozsonyban, Prágában, Varsóban, később talán Szarajevótól Wilnóig sőt keletebbre is – néhány liberális összehajol. Kicsodák? Amolyan jómadarak. Mindig több szabadságot akarnak. Ilyen vagy amolyan nyelven szót tudnak érteni egymással. A nyelvi közlekedés alacsonyabb fokán, de a korláttól elmésebben és több mimikával cserélnek eszmét egymással, anyanyelvük különbözőségétől meg nem zavartatva.

Nyugat-Európában sokan azt mondják: a liberalizmus halálra győzte magát. Megvalósult szinte minden, amit a liberálisok az elmúlt két évszázad alatt követeltek: a jogállamiság, az alkotmányos demokrácia, az emberi jogok intézményes védelme, a piacgazdaság, az áru-, személy- és tőkeforgalom, valamint a tájékozódás és tájékoztatás korlátainak fokozatos lebontása.

A liberalizmus helyzete Közép-Kelet-Európában paradox: bár a liberális pártok itt általában erősebbek, mint Nyugaton, a liberalizmus mint a társadalomban gyökeret vert mentalitás mégis viszonylag gyenge. Vannak demokratikus intézményeink, van szabadon választott parlamentünk, de még nincs megfelelő szociális és gazdasági infrastruktúra, amely a liberális társadalom hordozója lehetne: hiányzik a magántulajdonon alapuló piaci rendszer, és igen kezdetleges a polgárosult középosztály.

Ráadásul mély gazdasági válság uralkodik a térségben.

– kérdezzük egymástól – magunktól az utóbbi időkben egyre gyakrabban, ki „káromkodva”, ki csak „fütyörészve”, mindenesetre egyforma döbbenettel konstatálva, hogy bár a kommunista diktatúra kimúlt, mégis mintha napról napra szűkülne a tér Közép-Kelet-Dél-Európában az elképzelt szabadsághoz. Időnként komoly kételyeink támadnak, lehet-e – s miként lehet – liberálisnak lenni olyan térségben, ahol még egy szabadelvű konferenciára sem engedik el annak az országnak a képviselőit, amelynek jövőjétől pedig oly nagymértékben függ az egész régió sorsa.

Örök titok, kik lehettek és kiknek a szavazótáborát gyarapították a rossz modorú polgártársaink, akik e rendszerváltó év tavaszán röplapokon tájékoztatták tudatlan honfitársaikat arról, hogy Orbán Viktor (a József Attila lakótelepen olvasható falfirkák szerint: „zsidóbérenc cigány”) egész életében liliomokat tiport, T. G. M. a szeku szolgálatában kereste kenyerét, Tölgyessy Péter kiútja pedig Jeruzsálem felé vezet.

Saját bevallása szerint az MDF-nek ezekhez az urakhoz nincs semmi köze. Mint ahogy a Horthy-korszakhoz sincs.

1. Stux úr, maga vérbeli párizsi lett

Mit jelent az MDF nemzetközi tekintélye és elismertsége? Ennek a kérdésnek a helyes megválaszolásához szemügyre kell vennünk a Nyugat Kelet-Európa-politikájának történetét és a magyar külkapcsolatok közelmúltját.

1968, a cseh „emberi arcú szocializmus” leveretese után a Nyugat beletörődött abba, hogy a brezsnyevi Szovjetunió kontrollja hosszú évtizedekig teljes lesz Kelet-Európában.

Az SZDSZ sürgősségi indítvánnyal nyújtotta be ezt a törvényjavaslatot, mivel újabb több ezer közjogi szerepet betöltő képviselő megválasztása előtt kívánta volna kizárni a titkosügynököket (szigorúan titkos tiszteket és hálózati személyeket, lásd Beszélő, 5–6–7.

„…úgy ítéljük meg – értékel az SZDSZ –, hogy a kormány első 100 napja után az ország erkölcsi, gazdasági és társadalmi állapota rosszabb, mint a választások pillanatában volt. A történelmi pillanatot a választásokon győztes koalíció elszalasztotta. A nagy remények szertefoszlottak.”

„…el kell ismernünk – summáz a Fidesz –, hogy az eltelt első száz nap előrevitte a demokratikus átmenet ügyét. Ez pedig közös ügyünk, ezért örömmel ismerjük el a kormány eredményeit.