– A Gazdasági Versenyhivatal (GV) éves jelentéséből kihullott a hivatal reklámkiadványa, aminek a kiadója a Forka Kft. volt. A GV tavaly tárgyalta a Világgazdaság (VG) című lap ügyét, s ebben a Forka Kft. is érdekelve volt. A kft. által kiadott lap, a Privát Profit szerkesztőbizottságának tagja a Versenyhivatal elnöke, Vissi Ferenc is. Az jutott eszembe, hogy ez az egyik első eset, amikor nem a magyar sajtó valamely részét vásárolja meg valaki, hanem fordítva. Nincs itt összeférhetetlenség?

– Mielőtt válaszolnék, én is szeretnék kérdezni.

Varga György: Nálunk egy nagyon szigorú, írott etikai kódex van érvényben. Ez tartalmazza, hogy az újságíró nem foglalkozhat hirdetéssel, hirdetésszervezéssel. Ez a bibliánk, aminek betartatásáért nap mint nap éppen meg kell küzdeni.

– Kinek az elsődleges felelőssége ennek érvényesítése?

V. Gy.: Az enyém, de szerencsére a munkatársak nagy része ebben szövetségesem. Pedig nagyon nagy a csábítás. Külső megbízók gyakran tesznek ajánlatokat újságíróknak.

Március közepén 10 milliárd forintértékben kibocsátották a sávos kamatozású kincstárjegyek új sorozatát a költségvetési deficit finanszírozására. A papírok nagyon gyorsan fogynak. A roham mögött nagy intézményi befektetők is állnak, akik az erősödő kamatcsökkenések mellett igen vonzónak találják e papírok kamatfeltételeit.

Az egyik legnagyobb pénzpiaci befektető, az Állami Biztosító (ÁB) vezetője elmondta (Magyar Hírlap, 1992. április 17.), ők 1 milliárd forint értékben szerettek volna vásárolni.

Ezerszer is megátalkodottnak és eltökéltnek kell lennie tehát – sajnos – annak, aki ma a sajtó valamely részét merészeli valamilyen formában támogatni. Számos értékes újság és folyóirat esik ennek áldozatául. De nemcsak a sajtó támogatásával vagy nem támogatásával vonhatnak a fejükre vihart a pénzintézetek.

Idén eddig legalább ezer különböző támogatási kérelem érkezett hozzájuk, panaszkodott a héten az egyik középbank illetékese.

Illő helyen tartotta első csúcstalálkozóját a Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) új vezetése. Alighogy a közgyűlésen szétválasztotta Erdély Gábor elnöki és vezérigazgatói funkcióit, s az MKB igazgatóságába beválasztották az MHB elnök-vezérigazgatóját, Bartha Árpádot, a két vezető áthajtott az Ingatlanbank közgyűlésére.

Elöljáróban még egy apró pontosításra kényszerülünk. A C variánst (a Duna szlovák területen való elterelését) szorgalmazó erők úgy érvelnek – halljuk –, hogy a magyar kormány magatartása amúgy is merev. Ez a beállítás egy ponton interjúalanyunkat is félrevezeti: azt állítja, a magyar kormány nem mutatott hajlandóságot arra, hogy felkérje az Európai Közösséget, küldjön szakértőket az úgynevezett hármas szakértői bizottságba. Valójában a tárgyalások során arról volt szó, hogy a két fél szakértői mellett egy harmadik, független ország szakértőit is felkérik.

„Közepes ház” volt a balatonfüredi mozi délelőtti előadásán. Már reggel fél tízkor egy sikeres kalandfilmhez illő tömeg gyülekezett az épület előtt, de a sor nem a pénztárhoz, hanem egy az előcsarnokban elhelyezett asztalhoz vezetett, ahol a megjelent hitelezőket (szám szerint 91-et) azonosították, és a tartozások összegét egyeztették. Az összegek 30 000 és több millió Ft között mozogtak. Voltak olyan hitelezők is, akik nem jöttek el az egyeztető tárgyalásra. Ezek közül többen levélben juttatták el javaslataikat a gyár vezetőségéhez.

Az 1991 őszén meghozott banktörvény szerint a céltartalékot az adózás előtti nyereségből lehet elkülöníteni, s ezért a bankok az év során befizetett nyereségadójukból – 40 százalékos adómértéket figyelembe véve – a képzett céltartalék 40 százalékát visszaigényelhetik. Tették is ezt a bankok, s az első negyedévben összesen 10-12 milliárd forint nyereségadó visszafizetésére jelentették be igényüket a költségvetésnél, az amúgy sem rózsásan álló költségvetés felelőse, Kupa Mihály legnagyobb bosszúságára. A miniszter elérte, hogy a nagybankokat csak a közgyűlések után kelljen „kifizetnie”.

Az 1980-as években a központi akarat már csak annak árán tudta fenntartani a lakossági fogyasztás pártkongresszusilag garantált szintjét, hogy túladóztatta a vállalati erőforrásokat, a külföldi eladósodás pedig megugrott. A belföldi és a külföldi magántőke ebben a játékban nem partner. A talpon maradás a versenyben – egyfajta mókuskerék – feltételez és megkövetel egy bizonyos nagyságú tiszta profitot, amely a fejlesztést, a bővítést, a piaci munka elmaradhatatlan költségeit fedezi, nem is beszélve a vállalkozásra fölvett kölcsönök terheiről.

A magyar befektetési piac legvonzóbb területe – túlzás nélkül – a szállodaprivatizáció. Nem véletlen, hogy az Első privatizációs programban meghirdetett 20 vállalat között rögtön ott szerepelt a három nagy szállodavállalat is, hiszen az ÁVÜ ezek eladását egyszerűnek gondolta, az akciótól jelentős bevételt, gyors és átütő sikert remélt. Nem így történt. Egy külföldi befektetőknek tartott konferencián egy magyar származású amerikai hoteltulajdonos a bürokráciát tette felelőssé a privatizáció elhúzódásáért. Oktalanság lenne tagadni a bürokrácia jelentőségét. Az okok mégis mélyebbek.