Nagy Imre és mártírtársai temetésén, a tévé képernyőjén láttam őt először. Szilágyi József sírjánál elhangzott beszédét figyelve még nem sejtettem, hogy nem csupán az egykori barátot méltató búcsúztatót hallgatok, hanem intésként a jövőnek szóló burkolt önvallomást is.

„Szabad Kossuth Rádió Budapest és Szabad Petőfi Rádió Győr. Jó reggelt kívánunk, kedves hallgatóink! Ma 1956. november 4-e, Károly napja van.” Evvel a bekonferálással kezdte meg utolsó adásnapját a Parlament épületéből sugárzó Szabad Kossuth Rádió. Ebből és az ezt követő hírösszeállításból, időjárásjelentésből („Budapest felett az égbolt borult. Szélcsend van. A hőmérséklet plusz 1 fok”), majd a szalagról leforgatott verbunkosokból és orvosi tanácsokból (Buga Jakab ötperces előadása szoptató anyák­nak az anyatejről) kevesen sejthették, hogy a szovjet hadsereg időközben megkezdte a Forgószél hadműveletet Magyarország és Budapest bevételére.

Charles Gati az 1956-os forradalom átértékelésére vállalkozott, bár az általa használt terminológia némi bizonytalanságra utal. Az angol nyelvű kötet címében a „revolt”, azaz leginkább felkelésnek vagy lázadásnak fordítható szó szerepel, míg a fordító a már bevett forradalom terminust használja. Történészek általában ódzkodnak a „mi lett volna, ha” típusú kérdésfeltevéstől, de Gati számára, aki arra volt kíváncsi, hogy győzhetett volna-e a magyar forradalom, illetve ha igen, akkor milyen feltételek között, gyümölcsözőnek bizonyult ez a módszer.

A Pesti Izraelita Hitközség Horthy Miklós 76. születésnapján a Wesselényi utcai Hősök templomában hálaadó istentiszteletet tartott – számolt be az ünnepi eseményről a Magyarországi Zsidók Lapja. A hitközség elöljárósága, képviselő-testülete testületileg megjelent, és képviseltették magukat az összes felekezeti szervezetek és intézmények. Dr. Hevesi Ferenc főrabbi, az újság szerint, „magasröptű beszédben em­lékezett meg a Kormányzó Úr dicsőséges országlásáról, s könyörgő imában kérte a Mindenhatót, hogy áldja meg Kormányzó Urunkat és a magyar hazát… Az istentisztelet a Hiszekeggyel kezdődött és a Himnusz eléneklésével ért véget.”1 Ha figyelembe vesszük, hogy Hevesi főrabbi 1944. június 18-án könyörgött Horthyért és a hazáért a Hősök templomában, ez a lelkesedés furcsának tűnhet.

A 85 éves Lőcsei Pál (szül. Lerner) a magyar politikai társadalom kevéssé ismert, sok tekintetben rendhagyó, a szocialista baloldal számára ugyanakkor – elfeledettségében is – emblematikus figurája.

Hagemann Frigyes 1932-ben született. A bencéseknél tanult, majd a gimnáziumok államosítása után a Baross utcai bencés gimnázium utódjaként létrehozott Fazekas Gimnáziumban érettségizett. 1950 és 1954 között az esztergomi érseki szemináriumban, 1954–1957 között a budapesti Központi Szemináriumban teológiai tanulmányokat folytatott. 1955-ben pappá szentelték, 1959-ben doktorált. Először Püski községben, majd Budapesten különböző plébániákon működött mint káplán és hitoktató, miközben az Elzett Vasárugyárban, majd a Szolidaritás Ktsz.-ben segédmunkásként, illetve adminisztrátorként dolgozott. 1958-ban ismerkedett meg a regnumista1 atyákkal, és ettől kezdve vett részt a Regnum Marianum közösségi mozgalomban, amelyet az állambiztonság már ekkor is üldözött.

Amikor 1980 augusztus végén, szeptember elején megállapodás született a sztrájkoló munkások és a Lengyel Népköztársaság kormányzata között Szczecinben, Gdanskban és Jastrzebiében, ezt a társadalom kitörő lelkesedéssel és reménnyel fogadta. A spontánul szerveződő „Szolidaritás” Független Önigazgató Szakszervezetbe néhány hét alatt több millióan léptek be. Általános volt a meggyőződés, hogy új fejezet kezdődik Lengyelország történelmében, és nemcsak a katasztrofális gazdasági helyzet megjavulására nyílik esély, hanem mindenekelőtt arra is, hogy a társadalom újra beleszólhat a döntésekbe, tiszteletben tartják az emberi és állampolgári jogokat, és végül az ország visszaszerzi nemzeti szuverenitását.

Az ’56-os forradalomtól a rendszerváltásig több mint három évtized telt el. S jóllehet ez sokkal hosszabb idő, mint amekkora a magyar történelem másik emblematikus eseményétől, az 1848/49-es forradalom és szabadságharctól az akkori félig-meddig rendszerváltásig, a kiegyezésig eltelt, az ötvenhatot átélt emberek tudatában vagy esetleg csak tudatuk mélyén nem hunyt ki a forradalom emléke.