Még szülővárosomban, Sárospatakon éltem, amikor a roma mozgalom magába vonzott. Fiatal voltam, és lelkes és érdeklődő. Mondhatom, hogy mindent magamba akartam szívni, ami tudásként, ismeretként fellelhető volt.

Megszereztem az összes kiadványt, könyvet, a megjelenő roma lapokat. Persze a meglóduló roma civil önszerveződésbe is bekapcsolódtam, illetve bekapcsolódtunk apámmal, családunkkal, helyi és környékbeli barátainkkal, ismerőseinkkel. 

Ebben a köszönésben nagyon sok tisztelet, olykor pedig félsz is felfedezhető. Tisztelet, mert te vagy azon kevés emberek egyike, akik szakmai, erkölcsi zsinórmérték gyanánt szolgálnak számomra. Tisztelet, ugyanis – azt hiszem, ezt te nem is sejted – rengeteget köszönhetek neked. Érzékeny és okos pedagógusként olykor tudatosan, olykor pedig játszva, észrevétlen tanítottál, hatottál rám, formáltad a gondolkodásmódomat. Ezt az érzést szerencsére nemcsak én tapasztalhattam meg, hanem több száz, hozzám hasonló, kivételezett helyzetben lévő roma lány és fiú is. 

Nagyszerű emberi tulajdonságaival, kvalitásaival, a következetesen képviselt univerzális értékeivel, az államszocializmusban kifejlődött szisztematikus rendszerkritikai készségével, a több évtizedes munkásságával, közéleti szereplései során az elesettekkel szemben érzett felelősségérzetével, a rászorulók védelmével kapcsolatos nagyon erős és kitartó elkötelezettségével olyan magasságokba jutott, amelynek az elérhetetlensége és megközelíthetetlensége okán az utána következő generációk eszményként tekintenek személyére. A szerénysége miatt bizonyára˛túlzónak tartja az eszménykép „titulust”, de úgy vélem, abban, hogy ez mennyire így van, sokan egyetértünk.

A Festschrift érdekes műfaj, sokat találkoztam vele az elmúlt négy évben, amióta bekerültem az akadémiai közegbe – a Te meggyőző erőd, biztatásod, sokéves támogatásod eredményeként. Ezeket a köszöntő ünnepi köteteket egy-egy iskolateremtő jeles tudós tiszteletére állítják össze tanítványai, tisztelői az ünnepelt életének, munkájának jeles évfordulóihoz kapcsolódva. Eddig a pillanatig ezek a kötetek, ahogyan ez a meghatározás is, mindig túlzottan formálisak voltak számomra. A kezembe akadt kötetek többségükben olyan írásokat tartalmaztak, amelyeknek volt ugyanközük az ünnepelthez, de őszintén megvallva inkább a szerzők szakterületeinek egy részletét tartalmazzák, amelyet szorgosan igyekszenek az ünnepelthez kötni.

Na szóval Havas... Megpróbáltam rólad valami szirupos laudációt írni, de mindig eszembe jutott az arckifejezésed, amikor a Justitia Regnorum Fundamentum-díjat kaptad... így aztán jót kacagva magamon, hamar eldöntöttem, hogy pillanatfelvételekben rögzítem mindazt, amit egy ilyen kötetben lehet és talán kell. Fényképeket nézegethetsz. Magadról, velem, velünk. Nem kell szégyellni, ha az ember mások életalbumába kerül, sőt. Azt hiszem, ez fontos. Amikor ezt az írást olvasod, az én Havas-albumomat nézegetheted. Vagyis a miénket.

Oka van annak, hogy a sok ezer betegem közül miért is emlékszem a Kalapra. Az emlékek sokszor váratlanul jelennek meg. Sokszor jutnak eszembe sikertelenül kezelt betegeim, akik talán továbbra is itt maradhattak volna, ha ügyesebb, szemfülesebb vagyok, vagy jobban értékelem a helyzetet, a tüneteket, ha a szükséges kórházi infrastruktúra rendelkezésemre állt volna. Ilyenkor szemek, arcok, csövek, vérrel telt edények képei jelennek meg, hallom a hangokat, és olyan fura rossz érzés fut át a testemen, mint amikor a bombák sivítása, a robbanó és leomló épületek hangja jut eszembe. Ez nem kóros jelenség, ez nem lelkiismeret-furdalás, ez csupán a kitörölhetetlen, örökké velünk maradó emlékek egyike, másika.