Az új keletű mitológia szerint a piros-kék koalíció gazdasági ügyeiben egyfelől állnak az SZDSZ liberális közgazdászai (jelképezze őket a híres Soós–Tardos–Bauer belső hármas) és Békesi csapata, a másik oldalon pedig dr. Nagy Sándor és mögötte a támogatásokért, kedvezményekért küzdő lobbyk.
Reform-capitaly
A tárgyalások – mindenekelőtt a szakbizottságokban folyó egyezkedések – hangulata némiképp az 1989-es egyeztető tárgyalásokéra emlékeztetett.
De hol húzódik a határ, amelyen belül az önmegtartóztatás még elfogadható? A válasz egyelőre homályos. Ahogy a múlt héten, egy, az MSZOSZ és a Liga közösen megrendezett nemzetközi konferenciáján is hallhattuk, még nem történt meg a súlyozás a követelések között (amire pedig a nemzetköziek intelmei szerint nagy súlyt kellene fektetni).
A koalíciós megállapodás, tehát az MSZP–SZDSZ-es kormányzás ténye befejezettnek tekinthető, bár a pecsét még nincs rajta a papíron. Merőben történelmietlen hatásvadászat lenne most arra emlékezni, hogy milyen váratlan fordulatot vett 1989-ben a háromoldalú megállapodás az aláírási aktus perceiben.
Horn Gyula és Pető Iván pártelnökök kora délutáni sajtótájékoztatójára még nem készült el a szöveg; ez, mint hallhattuk, még jogászi pontosításra szorul.
Érvek
A közvélemény akarata. „Ne nézd, Uram, hogy ő német” – szólt a régi temetési dal. Tegyük félre az érzelmeinket, mondták sorra az érvelők: nem dönthetünk a volt kommunistákkal kapcsolatos érzéseink alapján. A választók azt várják tőlünk, hogy vállaljuk a részvételt a kormányzásban. Tágra nyílt az olló az SZDSZ-tagság és a választók akarata között.
Jósolunk, de nem állítjuk, hogy pontosan ismerjük a jövőt. Ez persze nem adhat fölmentést az esetleges fiaskóra. De akárhogy is, a jós csak gomolygó ködöt lát; csak a gomolygás iránya (a tendenciák!) meg sűrűsége (differenciák, szórások, konfidenciák!) bontakozik ki látnoki szeme előtt.
Mégis, valamit a körülményekről, előföltevésekről. A második forduló két táborra osztja a választókat: azokéra, akiknek első fordulóbeli választottja talpon maradt, és azokéra, akiknek jelöltje kiszorult a küzdelemből.
A választások első fordulójában a legfontosabb kérdések már eldőltek. A Magyarországon honos választási szisztéma következtében azonban van tétje a második fordulónak is, hiszen a 176 egyéni választókörzet zömében tovább folytatódik a küzdelem a mandátumokért, s a képviselőhelyek sorsa – a jelenlegi állapotok szerint – a Szocialista Párt, a Szabad Demokraták Szövetsége s valamely kormánypárt jelöltje között fog majd eldőlni.
Érdemes visszatekintenünk a választások első fordulójára: milyen közvetett tapasztalatok szűrhetők le abból.
Ha szemügyre vesszük a négy legjelentősebb pártra (MSZP, SZDSZ, MDF, FKgP) leadott listás szavazatok megoszlását a különböző megyékben és a ’94-es eredményeket összevetjük az 1990-esekkel, ismét tapasztaljuk a magyar lakosság választásainak azt a billenékenységét, amit a nagy politikai földindulásokból is kiolvashatunk. Főleg a győztes pártok, az MSZP és az MDF mutatkozik egyelőre instabilnak.
Az SZDSZ és az FKgP választói bázisa kiegyenlítettebbnek látszik. Az ábrákon szemmel is követhető, hogy a pártok 1990-es és ’94-es listás eredményei elég szeszélyesen szóródnak.
„Mint a gyermek, ki pihenni vágyik…”
Ami az egyéni választókerületekből az új, 1994–98-as ciklusra a törvényhozásba küldött képviselőket illeti, a parlament összetétele inkább az 1989-esre emlékeztet, mint az 1990–94-esre. Akkor vált ki a monolitikus HNF-gyülekezetból az MSZMP bátortalan ellenzékeként a Függetlenek csoportja. Körülbelül akkora volt, mint most a nem MSZP-s egyéni képviselők köre. Még szerencse, hogy az itt-ott bírált listás rendszer valamit tompít ezeken az arányokon. Persze különbség, hogy ezt most szabadon választottuk.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 41 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét