A választást természetesen Brazauskas nyerte a szavazatok 60,1 százalékával, míg ellenfele, Stasys Lozoraitis volt washingtoni követ 38,1 százalékot kapott. Ez az eredmény több szempontból is törvényszerű. Az októberi választások óta nem sok idő telt el, a lakosság beállítódása nem változott lényegesen.
1992-ben Belorussziában új pénzt bocsátottak ki, egyelőre belső használatra, a krónikus hiánycikknek számító volt szovjet rubel pótlására. Az új kurzust a bankjegyek grafikájának teljes és radikális dezideologizálása kísérte. A 1 rubeles nyulat ábrázol, az 50 kopejkás mókust, a 3 rubelesen hód látható, az 5 rubelesen farkas. A 10 rubelesről hiúz, a 25 rubelesről jávorszarvas, az 50 rubelesről medve, a 100 rubelesről bölény tekint a belorusz pénztulajdonosra.
legnagyobb sajnálatomra azt kell tapasztalnom, hogy megint bevált, amit 1991–92 fordulóján jósoltam: az úgynevezett „államtalanítás és privatizáció” címkéje alatt valójában a szabad (nem állami, alternatív) vállalkozói struktúrák államosítása folyik. A múlt évben gyakorlatilag megszüntették a vállakozások óriási körét érintő kedvezményrendszert. Se szó, se beszéd, teljesen hasraütésszerűen maximálták a kisvállalkozások forgalmát, holott ezek addig (1991 májusáig) még egy éve sem működtek. Volt, amelyik nem bírta, bezárt.
„A peresztrojka Vendée-ja” – így jellemezte Belorussziát néhány évvel ezelőtt Alesz Adamovics író, s ezt a bélyeget jószerivel azóta se mosták le róla, sőt a parlament és a minisztertanács egymással versengenek, hogy e jelzőre minél inkább rászolgálhassanak.
Az utóbbi hónapok eseményei azt igazolják, hogy Belorussziában „bársonyos ellenforradalom” zajlik, melynek csúcspontja 1992. október 29.
A 22 című hetilap négy zsúfolt oldalt szentelt annak a kerekasztal-beszélgetésnek, melyet a Társadalmi Dialógus Csoport tagjai, ellenzéki pártok képviselői Teodor Melescanu román külügyminiszterrel folytattak.
A két szervezetből álló „kisebbségi parlament” alapgondolata önmagában véve kifogástalan: a Szövetségi Képviselői Tanács (SZKT) látná el a politikai képviseletet, míg a Szövetségi Egyeztető Tanács a szellemi-kulturális irányítást. Az első testület létrehozása azonban hajszál híján megfeneklett, a hét végi alakuló ülésén mindjárt a legfontosabb kérdésben patthelyzet alakult ki.
Mindenekelőtt sajnálattal közölnöm kell, hogy nem hallgathattam meg Levon Ter-Petroszjan elnök újévi üdvözletét és az örmény néphez intézett beszédét. Mert igaz, hogy az óév utolsó napján a jereváni főpolgármester bejelentette: az ünnep alkalmából a kormány 3 (!) napra a köztársaság minden lakosa számára biztosítja a gáz- és villanyáram-ellátást, szilveszter este fél 11-kor sötétség borult a város jó részére. Nem volt újdonság: december 23. és 30. között összesen 10 órányit égethettük a villanyt, s a lakásom hőmérséklete sohasem haladta meg a +9 fokot.
1989 decemberében, Ceausescu bukását követően, különösen akkor, amikor híre ment a kommunista erőszakszervek sokfelé pusztító akcióinak, az annyiszor megalázott székelyföldi nép dühe is föllángolt: 3 román és 3 magyar közismerten népnyúzó rendőr, szekus meg hasonszőrű cinkosuk vált a népharag áldozatává. 1990 márciusában újra véres jelenetekre került sor Erdélyben, Marosvásárhelyen.
Nem csupán a Demokratikus Konvenció üléstermét lepték meg, hanem a pártvezérek lakásait is. Méghozzá a szó szoros értelmében. Dinu Patriciu liberális vezér lakásán például az öt telefonból négyben ütöttek tanyát (még a konyhaiban is).
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 41 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét