Martin M. Simecka: Szlovák anyácska megkergült fiai
Bevallom, máig nem tudtam megérteni e jelenség mozgatórugóját – feltéve, hogy ilyesmi létezik egyáltalán.
Bevallom, máig nem tudtam megérteni e jelenség mozgatórugóját – feltéve, hogy ilyesmi létezik egyáltalán.
Harmadik éve tart a délszláv háború. Van, aki azt mondja: bölcs politikával meg lehetett volna tartani a régi államszerkezetet, csak teljesen más tartalommal és más gazdasági-hatalmi leosztásban. A másik vélemény szerint abszolút szükségszerű a szétesés, de meg lehetett volna akadályozni, hogy ennyi véráldozat árán menjen végbe. A harmadik felfogás szerint pedig nemcsak a szétválás szükségszerű, hanem a vele járó szörnyű kataklizma is.
A legfőbb „rossz” maga Jelcin és csapata, de nem egyedül csak a neokommunista-neonacionalista egységfront asszonytagozata számolna le szívesen vele: a népképviselők március 10-én, szerdán nyíló kongresszusát most is, mint múlt év decemberében, egyre többen szeretnék a „hosszú kések” kongresszusának látni.
A VIII. rendkívüli kongresszusnak a terv szerint két fő napirendi pontja lesz. Az egyik: megtartják-e az április 11-re kitűzött összoroszországi népszavazást; a másik: „betartják-e” az alkotmányt a legfelsőbb orosz államhatalmi szervek és magas beosztású államhivatalnokok?
Kim Jung Szam, az egykori prominens ellenzékiből egyszeriben államfővé avanzsált politikus nem kell egyebet tegyen: „csupán” folytatnia kell elődje, Ro Te Vu „nyitási politikáját”. A gazdaság állapota egészséges önbizalomra adhat okot, még akkor is, ha a fejlesztés és élénkítés elmaradt a várttól. A távozó elnök jó tulajdonságai közül környezete a türelmet emelte ki. Ro Te Vu némi öniróniával így fogalmazott: „Elég nagyok a füleim, ami segít abban, hogy másokat meghallgassak.”
Nyilván nem ezek miatt kerül be a koreai „nemzeti panteonba”.
Hol vannak már 1991 őszének reményei, amelyek a kambodzsai rendezésről született párizsi megállapodás nyomán csillantak fel Indokína egén? Kambodzsában azóta is dörögnek a fegyverek: a konfliktusban még mindig a legradikálisabb csoport, a Vörös Khmer mozgalom diktálja a feltételeket. A Khieu Sampan vezette csoportnak immár beteges meggyőződésévé vált, hogy az ENSZ kizárólag a Hun Sen vezette – a talán még most is vietnami támogatást élvező – kormány érdekében végzi békéltető tevékenységét.
Mi másnak, ha nem kihívásnak tekinthető mindjárt az a tény, hogy épp a Távol-Kelet a világ leggyorsabban és legdinamikusabban fejlődő térsége, beleértve Kínát is, amelynek szerepét jól mutatja, hogy a környező országokban élő mintegy 40 millió kínai lényegében uralja a Távol-Kelet – kivéve Japán – gazdaságát? Az új helyzetben persze Japán számára is egyre fontosabb a Kínához fűződő – főleg politikai – kapcsolatok bővítése.
A Franciaországból hazatérő külföldi joggal vélheti, hogy afféle banánköztársaságban járt, hisz botránysorozatokon kívül mostanában másról sem olvashat a sajtóban – kezdte nemrég vezércikkét az Express, arra utalva, hogy a véget járó törvényhozási ciklus bíráinak igencsak meggyűlt a baja az egyre magasabbra tornyosuló törvényszegésekkel. Az „ügyek” többsége – véletlen folytán?
Az 1988 óta kormányon lévő Szocialista Párt (Parti Socialiste – PS) népszerűsége és tagjainak önbizalma már évek óta folyamatosan csökken, vereségüket gyakorlatilag mindenki elkönyvelte: legderűlátóbb nyilatkozatuk se megy túl azon a kesernyés megjegyzésen, hogy egy választás során sose lehet előre inni a medve bőrére.
Szertefoszló szocialista remények
A párt egyik vezéralakja, Michel Rocard (aki 1981-ben visszalépett a köztársaságielnök-jelöltségtől Mitterrand javára, többször töltött be miniszteri posztokat, 3 évig pedig Mitterrand miniszterelnök
„Ha Váradot vissza nem vesszük, ha Erdélt elvesztjük, ne is
hadakozzunk bár azután, hanem avagy most, avagy sohasem:
fussunk ki az országból, ha eztet resteljük.
A kitoloncolás megosztotta az izraeli társadalmat, az igazság kedvéért azonban meg kell jegyezni, hogy a két tábor nem egyforma nagyságú. Közvélemény-kutatások szerint az izraeliek 90 százaléka helyeselte a kitoloncolást annak ellenére, hogy az értelmiségiek, az újságírók és más efféle „széplelkűek” 90 százaléka az ellenzőkhöz tartozott. Az ellenzők tábora csak lassan és kismértékben növekszik, mióta egyre világosabbá válik, hogy a kitoloncolás több problémát okozott, mint amennyit megoldott.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét