„Végre írok. Ha szart is.” Ez a tömör és persze azonnali cáfolatra ingerlő értékítélet saját írói teljesítményéről Kornis Mihály prózai sorozatának e havi, harmadik részében olvasható. És aztán a gyötrődő tépelődés: „Miért nem jó az, amit írok? Vagy jó?” Nehéz helyzetbe hozza hát Kornis a kritikust.
A Védtelen ártatlanságot 1942-ben, a német megszállás alatt forgatták, majd a háború után gondosan kitörölték a jugoszláviai katalógusokból. Dusan Makavejevnek meg kellett találnia, hogy mint objet trouvét használhassa föl 1968-as, hasoncímű filmjében.
Képzeljünk el egy apró termetű és gyermeki lelkű erőművészt, a nép egyszerű és romlatlan fiát, aki a saját nagyságának megszállott küldetéstudatával gyakorolja a mesterségét.
Háy Ági már megint csinált valami meghökkentőt. Lapkivágatok fekete keretben, képes újságok, prospektusok kisméretű fotói. Nem csinált velük szinte semmit, kiollózta őket, és mindegyikre odafestette azt a kicsi, fehér figurát. Ez az alak teremt kapcsolatot az összehordott fotók között, az ő jelenléte teszi sorozattá a képek halmazát. Haláltáncsorozattá.
Ismerjük jól az illetőt: ő a Csontember, a Kaszás.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer – 1983-ban – Berlin (Nyugat) városában két kisfiú, Hinrich Horstkotte és Philippe-Nicolas Brunner nevezetű. Ezek a fiúk nagyon szerettek bábozni, és ugyan még alig múltak tízévesek, a híres salzburgi marionettszínház egyik előadásának hatására fejükbe vették, hogy elbábozzák Mozart egyfelvonásos kisoperáját, A színigazgatót.
A könyv az első – a háború egészét tárgyaló – összefoglaló mű. Ha vannak is nagyon vegyes értékű tanulmányok a háború egyes eseményeiről, mint összefoglaló, a lehetőségek szerinti teljességre törekvő publikáció, Gosztonyi könyve úttörő és hézagpótló. A szerző lépten-nyomon figyelmeztet a fehér foltok sokaságára, ezeknek kitöltése a magyar hadtörténészek feladata marad. A jelen könyv a téma úgyszólván minden egyes alapvető kérdését felveti, de az úttörő munkák érdeme és fogyatékossága jelen van többek között abban is, hogy nem lehet teljes.
Magyarországon századok óta a kultúrát teremtő vállalkozások nagy elhatározásokból, személyes kitartó makacsságból és adományokból virágoztak fel. Így jöttek létre a reformkor múzeumalapító egyesületei, így jutottak el modern művészeti kiállítások a századforduló éveiben az ország legtávolabbi városaiba is, így voltak láthatók városi szállodák halljában és különszobáiban francia festők és magyar kortársaik művei, miközben a megjelent közönségnek fiatal költők és írók olvastak fel különös írásokat. Mindez nem vált teljesen múlttá napjainkban sem.
A lengyel irodalom kikerülhetetlen fátuma, hogy előbb-utóbb minden jelentős alkotó naplók, visszaemlékezések írására adja fejét. Ez történt a kelet-európai groteszk atyamestereként számon tartott Mrozekkel is. A lengyel kiadású Male prozy (Kisprózák) című kötet alapján készült válogatás az ünnepi könyvhét egyik újdonsága. Néhány írás feltehetően nem ismeretlen a magyar olvasó számára: a címadó parabola annak idején megjelent a Máshonnan Beszélőben, másokat a Nagyvilág közölt korábban.
Tíz éve járok haza Magyarországra, huszonkét éve élek külföldön. Azt hittem, hogy az idén az lesz a hazalátogatás érdekessége, hogy végre új kocsival érkezem, s megmutathatom anyámnak, a barátaimnak, milyen elegánsát tudnak építeni a japánok. Nem így történt.
Radnóti Sándor mutatott nekem valamit. Majdnem csak úgy udvariasságból mondtam neki, hogy hallom, milyen jó a Holmi, mert ugyan Kölnben nem nagyon kerülhet a kezembe, nem olvasom. Ez a novellapályázat is milyen jól sikerült.
Az építészet a nyilvánossághoz való viszonyában különbözik a legszembeötlőbben és alapvetően a többi művészettől. Az építészet a legpublikusabb művészet. Mindannyian épített térben élünk; ilyen teret használunk – lakunk, dolgozunk, műélvezünk, a büntetésünket töltjük vagy éppen imádkozunk. És mindannyian épített objektumokat-villákat, gyárakat, bérházakat, templomokat szemlélünk nap mint nap, méghozzá akár tetszik nekünk, akár nem. És ami még fontos, tetszésünknek – vagy nemtetszésünknek – hangot is adunk, bár nem okvetlenül fennhangon.
Vattatyúkok és kempingek
A március 20-i filmbemutatók közül Szőke András Európa kemping című filmjére hívjuk fel a figyelmet. A rendező a Kőbányai Amatőrfilm Stúdióban készítette első munkáit, majd a szélesebb moziközönség előtt két éve mutatkozott be Vattatyúk című alkotásával. A Vattatyúk új színt hozott a konzervatív akadémizmus, az illusztratív formai megoldások fenyegette magyar filmbe.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 17 hét
8 év 42 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 50 hét
8 év 50 hét
8 év 50 hét