Skip to main content

Rábeszélő

Hajdu István: Tavaszi futamok II.


Bizonyos, hogy csak erőlködve és erősködve lehet analógiát találni napjaink Magyarországa és a húszas évek Németországa között, amint annak a művészetszemléletnek, pontosabban szemlélettechnikának sincs igazán köze korunkéhoz, melyet a Nemzeti Galéria némileg eldugott harmadik emeleti folyosóján a napokban megnyitott kiállítás reprezentál.

A weimari idők józan és nyíltagyú világlátása talán – s itt most mégsem kellene tétováznunk, mondjuk tehát inkább, hogy biztos –, egy dologban azonban hasonlít a kilencvenes évek magyar gondolkodni igyekvőinek mentalitására: illúziótlan s


Lakol wokiksuye


A Budapest Galéria 1991. május 8.–június 16. között LAKOL WOKIKSULYE, „A lakoták emlékezete” címmel rendez kiállítást. A bemutatott reprodukciók múlt századi üvegnegatívokról készültek, s a lakota, vagy más néven a sziú indiánok életébe nyújtanak bepillantást.

1890. december 29-én Dél-Datokában a Wounded Knee Creek, a Sebesült Térd patak mellett lezajlott mészárlással ért véget az amerikai hadseregnek a lakoták (más néven: sziúk) ellen vívott, évtizedeken át tartó dicstelen háborúja. Fotókiállításunk ennek a szomorú eseménynek kíván emléket állítani.


Valcz Gábor: Kimutatkozunk


Aki olvasta az Iparművészeti Főiskola Intermediális Stúdiójának kiállítási plakátját vagy épp Szirtes János iskolaterápiás töprengéseit a múlt heti Beszélőben, tapasztalhatta, hogy nem könnyű megfogalmazni, mi is egyáltalán az intermédia.

Könczöl Csaba: Az idő partjainál

(Tamás Noémi képeiről)


Napjaink világszerte domináns „akcionista”, vagyis a jelenidejűség „itt és most”-jába – azt abszolutizálva – belefeledkező képzőművészeti „fősodrának” reflektálatlanságával szemben Tamás Noémi szemlélődésközpontú, filozofikus festészeti nyelvet használ.

Egyértelműen

a „vita contemplativa” mellett teszi le a garast. Szándékoltan nem mondom, hogy a „vita activa” ellenében, bármennyire kínáltatja magát itt egy efféle logikai ellenpontozás.




Mosonyi Aliz: Szilágyi Lenkének ajánlva

[Szilágyi Lenke fotókiállítására]


„A Fényes Fotográfus alszik egész nap, a boltja be van zárva. Éjjel fölkel, kinyitja az ajtót, Cicc! cicc!, jöhetnek fotográfiára! Besurrannak a rozoga, kóbor macskák, bemásznak a kéményen át, leülnek szépen, várják, hogy a Fényes Fotográfus lefényképezze őket. Itt nem verekszenek, nem karmolásszák, tépik egymást, nem is nyávognak, csak ülnek nyugodtan, míg sorra nem kerülnek, míg rájuk nem néz a Fényes Fotográfus, Cicc! cicc!, az ujjával csettint, nagy fényesség, és már kész is fotográfia.

Szintézis


Nem a tézisé és antitézisé, hanem a „komoly-” és a rockzenéé. És Szintézis annak a zenekarnak, pontosabban triónak a neve is, amely épp e kétféle zene magasabb egységben való feloldásán, egyesítésén fáradozik. A trió, Ablonczy Tibor (dobok, ütőhangszerek), Fáy Krisztina (elektromos cselló) és Geróts Zoltán (szintetizátorok) tehát olyasmire vállalkozott, ha nem is elsőnek (és nem is utolsónak), ami nem volt, és – úgy tűnik – továbbra sincs igazán ínyére a magyar zenei élet irányítóinak, az egyik, illetve másik „műfaj” szektásainak, bürokratáinak.

Várnagy Tibor: Szilágyi Lenke kiállításáról


Aki emlékszik a drága emlékezetű A. E. Bizottság katasztrófazenekar első lemezére, a Kalandra fel! címűre, az bizonyára a kutyára is emlékszik, aki a lemezborítón oson. No, az is a Szilágyi Lenke fotója volt! Lenkét tehát nem kell bemutatni, s különösen nem e lap olvasóinak, akik itt hétről hétre jobbára az ő fotóit látják. Ellenben aki elmegy a Liget Galériába, ahol múlt pénteken nyílott kiállítása, annak két lehetősége van. Kettő aszerint, hogy korábban ismerte-e Lenke képeit vagy sem. Ha igen, akkor örömmel fogja nyugtázni, hogy a Lenke még megvan, és semmit sem változott. S ha nem?

Szigeti Péter: Vörös zászló a Fehér Házon

(Moszkvai fényképek, Pécs – Művészetek Háza, 1991. április)


1989 nyarán, amikor a mostani pécsi kiállításomon látható képeim készültek, a moszkvai televízió legnépszerűbb műsora az a kora délelőtti alig 15 perces adás volt, amelyben egy hipnotizőr igyekezett tekintetével s különféle kézmozdulatokkal szuggerálni a nézőket. Óriási sikere volt. Az évtizedek óta tartó ideológiai fogság tette volna fogékonnyá a közönséget aziránt, hogy valóságosnak vélje azt, ami nem az? Nem tudni… E fogság jeleivel mindenesetre lépten-nyomon találkoztam. Egy alkalommal házigazdám lakásában családi összejövetel volt.

Kováts Albert: Emlék és valóság

Új Krúdy-novelláskönyv


„Hallgassátok meg, hogy milyen furcsaságok voltak valamikor ebben a városban, és nyugodjatok meg, hogy apáitok is szenvedtek szerelmi kíntól, búbánattól és asszonyok tréfáitól.” (Pesti nőrabló)

„…új helyre tette az asztalon a sótartót, a paprikatartót, fogpiszkálótartót, mint valamely kis bálványokat, amelyeknek megengedtetik részt venni a közelgő ceremóniában.” (Isten veletek, ti boldog Vendelinek!)

A Magyar Remekírók legújabb kötete Krúdy Gyula válogatott novellái.




Sarkadi Ilona: Elie Wiesel: Az éjszaka


Nem az a misztikusan hangulatos mélykék, nem az a játékosan csillagfényes, mint a könyv borítóján. Koromfekete, s egyre feketébb, kihunyó csillagokkal. Oly ritkán, s az idő előrehaladtával egyre ritkábban felderengő halvány fényekkel, s egy-két, minden sötétségen átvilágító, mesebelinek tűnő csillagóriással. Néhány évtized késéssel ezt az éjszakát is végigszenvedhetjük, az Elie Wieselét. (A közelmúltban az Európa Kiadó gondozásában megjelent Az eskü című regénye is.) A máramarosszigeti vallásos s a családját rajongva szerető zsidófiúét.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon