Borzasztóan fontos és borzasztó nehezen megközelíthető témához nyúlt F. Havas Gábor. Az elmúlt évek sajtóharcainak egyik legkárosabb következménye az, hogy szinte lehetetlenné vált a tisztességes szakmai vita és bírálat az újságírásban, hiszen az ember nem akar még látszólag sem egy platformra kerülni a Közakaratnak csúfolt egyesülettel vagy a Pesti Hírlappal.
Ilonka tantiról, avagy a külügyminiszter se piszkálja az orrát
Gyermekkoromban, amikor szüleim Ilonka nénihez vittek vendégségbe, minden alkalommal elmondták, hogy az otthoni tilalmak betartása mellett (orrpiszkálás, szipogás, csúnya beszéd stb.) mi az, amit Ilonka tantinál a fentieken kívül nem lehet: nem lehetett vasutasvicceket mesélni (Ilonka néni megboldogult édesapja vasúti tiszt volt), és nem lehetett (miért, miért nem) téliszalámit, rántott húst vagy egyéb, disznóból készült ételt kérni.
Kedves Feri!
Hozzászokva a mai többségi sajtóban megjelent cikkekhez, talán az utóbbi egy-két évben a legkellemesebb meglepetésem volt rólam szóló írásod. Tisztességesen írtál rólam. Amióta megismertelek Amerikában a nyolcvanas évek közepén, nem változtál. Már csak a kontraszt miatt is rendkívül jó érzés úriemberekkel találkozni egy olyan országban, amelyben az ellenzéki sajtó annak örvend, hogy Csúcs László biciklizés közben kitörte két fogát.
Néhány dologban azonban néhány apróságot kell a cikkedhez tennem. Sorrendben tehát:
A cím.
Az utóbbi napokban megnőtt a száma azoknak a megnyilvánulásoknak, amelyek Haas Györgynek, a pártoktól független Választási Hírlevél, az Országgyűlési Napló és a Kódexpress felelős kiadójának tulajdonított politikai publikációkra kérnek magyarázatot, illetőleg azokból téves következtetéseket kísérelnek meg levonni.
Neményi László kitűnő elemzést közöl a magyar külpolitikának az AWACS-gépek és a délszláv kapcsolatok vonatkozásában megmutatkozó botlásairól. A cikk legfontosabb végkövetkeztetéseihez legfeljebb annyit tudok bánkódóan hozzáfűzni: de kár, hogy nem én írtam. A kifejtésnek azonban van egy vonulata, amely véleményem szerint sehogyan sem állja meg a helyét.
A szerző több alkalommal is leszögezi, hogy az ellenzék egyetlen szóval sem bírálta Boross. „karakán kiállását”, és az egész ellenzék a konszenzusos külpolitika szoknyája mögé bújt.
Nem messze a rádió Bródy Sándor utcai épületétől működik a fiatalság egy bizonyos rétegében közkedvelt klub, neve „Tilos az Á”. Megnyitásának kezdete óta számtalan fórumon vitatták létjogosultságát a viták és indulatok kereszttüzében. A környező ház lakói már több ízben és módon tiltakoztak működése ellen, követelve bezárását. Tizenéves unokahúgom szerint „tök jó hely”. A konzervatívabb felnőtt lakosság véleménye szerint „maga az erkölcsi fertő”. Egy tisztességes diktatúrában már régen bezáratták volna, punktum.
A március 15-én elszabadult rendőrlovakon gondolkodom. Nem láttam őket, csak olvastam róluk. Mégis egyszerre beszaladtak az ünnepi képbe.
Szónokokat láttam és hallgattam a tévében és a rádióban. Meg se rezdültem, mintha egy bábszínházból lett volna közvetítés. Mindenki azt tette és mondta, amit tenni és mondani szokott. Akit szerettem, éppolyan kiábrándító volt, mint akit nem szerettem.
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Azt hiszem, a nevem nem teljesen ismeretlen Ön előtt, már azért sem, mert a nyolcvanas években azok közé tartoztam, aki az akkor születő Beszélő terjesztéséért és annak munkatársaiért harcoltam írásban és szóban, lapokban, rádióban, emberjogi mozgalmakban.
Tettem ezt azért is, mert bíztam abban, hogy egyszer a Beszélő, ha erre lehetőség nyílik, folytatja azt, amit akkor elkezdett, és a magyar demokrácia egyik olyan lapja lesz, amely tárgyilagosan, a sajtóra kötelező etikai szempontokat figyelembe véve fog megjelenni.
A fent eml
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
A Beszélő 1994. február 24-i számában megjelent cikk több oldalról objektívan elemzi a Díjbeszedő Részvénytársaság hátralékok megvásárlására tett ajánlatát.
Hány képviselőnk született?
A Beszélő 1994. 4. számában „Révész…” úr tollából meghökkentő szösszenet jelenhetett meg: „Képviselőnk született” címmel.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
8 év 8 hét
10 év 33 hét
10 év 37 hét
10 év 37 hét
10 év 39 hét
10 év 39 hét
10 év 39 hét
10 év 41 hét
10 év 42 hét
10 év 42 hét