Skip to main content

Visszabeszélő

[A nyomtatvány]


TUDOMÁNYOS MINŐSÍTŐ BIZOTTSÁG                                 TMB ................   197....
BUDAPEST V., MÜNNICH FERENC U. 7.

.......................................................

Szakbizottság

Előadó:....................

......................................









(Liska Endre): [Olvasói levél]


Herman Ottó Társaság
Dr. Szijj Rezső elnök úrnak

Dr. Sebestyén Béla alelnök úrnak

Tisztelt Elnök Úr!
Tisztelt Alelnök Úr!

A Beszélő f. év április 6-i számában megjelent olvasói levelükre (Féderer úr jóvátételt követel!?) eddig hiába vártam választ a lapban, és mivel úgy vélem, hogy a cikkben foglaltakat nem lehet szó nélkül hagyni, megpróbálok néhány gondolatot papírra vetni, amelyek remélhetőleg nem csak az én gondolataim.

Jómagam dr.










(Szuchovszky Zsolt): [Olvasói levél]


Tisztelt Kőszeg Ferenc!


Szeretném megkérni arra, hogy a mellékelt nyílt levelet a Beszélőben közölni szíveskedjék. Az abban leírtakért a felelősséget minden tekintetben vállalom. Ebben az ügyben azért szeretnék a nyilvánossághoz folyamodni, mert a leírt eset még egyedi, de félek, hogy általánossá válhat. Ezt a félelmemet már csak azért is jogosnak tartom, mert a volt MSZMP- és MSZP-tagokról szóló határozatot a közgyűlés nagy többséggel, alig öt-hat ellenszavazattal fogadta el.

(Dr. Dömötör Ákos): Egy titkosan kezelt nyomtatvány


Teljes joggal sokat írnak mostanában a hazai értelmiség kiszolgáltatottságáról. Az alábbi kis dokumentum – véleményem szerint – világosan rámutat, hogy hogyan nyomta el a sztálinista–rákosista rendszer és a nyomába lépő kádárizmus az alkotó értelmiséget, illetve általában a kreativitást. Ha valaki úgy látta, tudományos eredményt ért el, ezt írásban összefoglalhatta és benyújthatta a Tudományos Minősítő Bizottságnak. A röviden TMB-nek nevezett hivatal titkos ügyiratkezelés útján értesítette erről az illető munkahelyének vezetőjét.

Krasztev Péter: „Megismer, Tanár úr, vagy tán elfelejtett már?…”


Rám persze hogyan is emlékezne, bár amikor néhanapján összefutunk az egyetem folyosóján, ismeretlenül is biccentünk egymásnak. De vajon emlékszik-e arra a nemzedékre, melyet a 80-as évek legelejének apatikus hangulatában Ön győzött meg arról, hogy a világ még mozog, hogy az ellenállásnak az is egy módja, ha a meglévő szűk kereteket megpróbáljuk kitágítani. Akkoriban minden találó sor, minden kimondott tabu korosztályunk százait bizonytalanította el a „létező világok legjobbikának” iskolás igazságaiban.

(Vadas Vera): Húzzuk vagy taszítsuk?


Napjainkban egyre élesedik a vita a rendezendő világkiállítás szükségességéről, megvalósítása lehetőségeiről. Ha józanul meggondoljuk, elég elkeserítő kép áll össze. A Beszélő hasábjain egy új „bűnös” is felbukkant, mint a tervezett világkiállítás prókátora és leendő „jogtalan haszonélvezője” – az idegenforgalom. A világkiállítás megszervezése, rentabilitása egy konkrét probléma, amire meg kell találni azt az optimális megoldást, ami a magyar gazdaságnak és az egész magyar nemzetnek a legtöbb hasznot hozhatja.

(Seres Antal): SZOSZ – álvita és valódi feladatok


A SZOSZ (illetve jogelődje, a SZOT) tekintetében az elmúlt évek leghibásabb gazdaságpolitikai döntése az volt, hogy a személyi jövedelemadó bevezetésekor a kormány és az országgyűlés lehetővé tették, hogy a SZOSZ a tagok bruttó jövedelméből levont tagdíjakhoz automatikusan hozzájusson.

Az átutalás automatizmusa óriási csapást mért a szakszervezeti mozgalomra. A jelenlegi finanszírozási rendszerben a szakszervezeti funkcionáriusokat és apparátusi dolgozókat semmi sem készteti igazán arra, hogy a munkavállalók valódi érdekképviseletéért teljesítményük maximumát nyújtsák.


(pap–solt): Lezárjuk a Zichy Galéria ügyét


11. számunkban (1990. március 24.) a Zichy Galéria – Képző- és Iparművészeti Alkotóközösség igazgatója, Iványi Péter szerkesztőségünkön keresztül a közvéleményhez fordult. Levelében arról tájékoztatott, hogy a Művészeti Alap vezetése „1990. január 2-án bankemberek, lakatosok és még sokan mások segítségével hozzákezdett” az alkotóközösség „erőszakos és embertelen megszüntetéséhez”.

(Fürst Magda), A Szerk.: [Olvasói levél, szerkesztőségi kommentár]

(Nyílt levél Csoóri Sándornak – megjelent a Beszélő 1990. április 28-i számában)


Kedves Vánky Farkas,

a Beszélő 16. számában közölt nyílt levelében azt írja: „nem egységesen vélekedünk”, s hogy „meg kell hallgatnunk egymást”. Egyetértünk. Abban is, hogy „vizsgáljuk felül saját álláspontunkat más véleményének tükrében”. S ha úgy látjuk, hogy a más véleménye félreértésen alapul – ugye, rámutathatunk arra? Merthogy ott voltam én is azon az improvizált beszélgetőesten, amiről most Vánky Farkas leveléből egészen más képet kaptam, mint ahogyan azt én átéltem. „Érzelmi torzulás” ez is? Azt írja: „a tények és az érzelmek különböző kategóriák”.


Tölgyessy Péter: Válasz a válaszra


Érdeklődéssel olvastam Kövér László írását a magyar Országgyűlés Litvánia-határozatáról. A szerző – nem lévén részese a tárgyalásoknak – nem pontosan hivatkozik a történtekre. Bár magam is elemzésre méltónak, bizonyos értelemben modellértékűnek tartom az esetet, most mégis csak az események emlékezetem szerinti leghitelesebb rögzítésére szorítkozom.

1. Demszky Gábor és néhány más szabad demokrata képviselő az új Országgyűlés alakuló ülésének délutánján sürgősen megvitatandó határozattervezetet készített Litvánia ügyében.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon