Mostanában gyakori a jogos aggódás az Európába vezető igyekezetünk útvesztői miatt. Megdöbbentő azonban, hogy ezt a féltést számosan úgy fejezik ki, hogy amennyiben nem jutunk Európába, a Balkán szintjére süllyedünk. Nemrég ennek adott hangot két neves művészünk is: Kocsis Zoltán és Darvas Iván, utóbbi a Beszélő 31. számában, Merre vezet az út Európába? cím alatt.
Meggyőződésem, hogy az így kifejezett gondolat nem vezet Európába.
A Beszélőben megjelent egy parlamenti tudósítás „Azonnal” címmel, és ez a magas nyugdíjakkal és egyes kitüntetésekkel járó nyugdíj-kiegészítéssel foglalkozik. Ez a probléma foglalkoztatja, mondhatnám irritálja az ország lakosságát. Ezt a kérdést meg kell oldani, nem gazdasági, hanem erkölcsi, illetve politikai okokból. Megbukott egy zsarnoki diktatúra, mely négy évtizedes uralkodása alatt az országot gazdasági, infrastrukturális és morális csődbe juttatta. Ezenkívül ezreket végzett ki, százezreket börtönzött be, deportált és tett földönfutóvá.
Előrebocsátom, hogy nekem is sok bajom van mostanában az SZDSZ-szel, ám most nem ezért írtam. Győri György levelét olvasva bennem némi utánérzés bujkál. Sok igazság is van abban, amit írt, ám azt hiszem, nagyon elmerült az érzelmek hullámaiban.
A szelíd, békés bárányka, a gürcölő kisember, a biztonság, a garanciák, a védelem után szomjazó kispolgár érzéseiről szólt Gy. Gy.! Az utánérzéseim a kádári „konszolidáció” éveire vonatkoznak. Azokra az időkre, amikor az ún.
Kalocsán, az Építőipari Kisgépgyártó Vállalatnál tavaly decemberben alakítottuk meg a Független Demokratikus Szakszervezetet. A 20 fős alapító tagság mellé 2-3 hónap leforgása alatt további 85 fő csatlakozott. Vállalatunk közel 220 fős dolgozói kollektíváját tekintve ez az arány igen jónak mondható. Tagdíjként a bruttó alapfizetésünk (prémium, jutalom stb. nem számít bele) 1%-át fizetjük, önkéntes alapon havi befizetésekkel. A hagyományos szakszervezetből való kilépéssel különösebb konfliktusunk nem volt.
Az Ifjúsági Demokrata Fórum működésének egy éve alatt nem tartozott a sajtóban gyakran szereplő szervezetek közé. Nyolcvan helyi csoportunk bármely akciója, budapesti szervezeteink bármely megnyilatkozása nem kapott akkora figyelmet, mint sok más mozgalom.
Sajnálattal tapasztaltam, hogy az általam – 1982-től – rendszeresen olvasott Beszélőben valótlan információk jelennek meg rólunk. Bauer Tamás a Schönherz Zoltán utca című cikkében Alapítólevelünkre hivatkozva szemünkre veti, hogy a magyarságtól idegen eszmerendszernek tartjuk a kommunizmust. B. T.
1. Örvendek, hogy a „Beszélő” szerkesztősége Tamás Gáspár Miklós barátom (politikailag: ellenfelem) egy cikkével kapcsolatban végre leszögezi, hogy a cikket vitacikknek tekinti. E tény figyelembevételével vagyok bátor a cikk némely állításaival vitatkozni, ámbár Tamás Gáspár Miklós cikke ezúttal nem jobb- és baloldal, szocializmus vagy kapitalizmus, hanem Németország, illetve a német–magyar viszony kérdéseivel foglalkozik.
2. A címben idézett dalt 1944 csúf karácsonyán szerettem énekelgetni, olyképpen, hogy „Hitler azt megsiratja”.
Amennyiben a miniszter úr az otthonában is így takarít, akkor a miniszterné asszony nem nagyon hívhat abba a lakásba vendégeket.
Csakhogy a közlekedésügy nem a saját lakása.
Miniszter úr első nyilatkozatai között szerepelt, hogy akik nevüket adták a jelenlegi siralmas helyzet kialakulásához, azoknak menniük kell.
Ment is Csárádi János a MÁV budapesti igazgatói székétől a MÁV-vezérigazgató székéig.
A kérdés jogosan vetődik fel, hogy ha ez az MDF valós érzülete, akkor miért támadja a volt egyeduralkodó párt tagjait?
Íme a Siklós miniszter úr álta
Igen tisztelt Kis János úr!
A Beszélő idei, 22-es számában Ara-Kovács Attila aláírással cikk jelent meg „Pánázsiai piknik” címmel.
Kérnénk a cikkel kapcsolatos helyreigazítást, mivel a cikk írója a június 3-ra meghirdetett temesvári menet rendezőjeként a Jurta Színházat tünteti fel, illetve a Miskolcon készített szórólapok tartalmát szintén összefüggésbe hozza a temesvári menettel.
Tájékoztatlak Benneteket, hogy a Keresztény Nemzeti Unióhoz tartozó miskolci szervezet az 1990. június 4-én Budapesten meghirdetett Trianon Fórum szervezését hirdette.
Ez még anno, az átkos Kádár-korszak elvirágzásának éveiben történt. Ha emlékeim nem csalnak, „minden magyarok János bácsija” mondta egy üzemlátogatás során (a helyszín tökéletesen mellékes) a következő veretes mondatot: „Egyszerű emberek (pedig) nincsenek, csak nagyszerű emberek vannak.” Figyelemre méltó megállapítás, de az első pillanatban nyilvánvaló álbölcsességen kívül ennél messzebb mutató tanulsággal is szolgál. Véleményem szerint ugyanis ebben az egy „megfellebbezhetetlen axiómában” benne van egész mostani kilátástalanságunk, annak mintegy alapkövét képezi. Mert miről is van szó?
A Beszélő 30. számában elemző cikk jelent meg Kelemen Péter tollából, melyben a szerző a Nemzeti Alaptantervről s annak valószínű meghiúsulásáról fejti ki a véleményét.
Amellett, hogy érvelése számomra alapjában elfogadható, 11 év gyakorló tanári tapasztalatai arra késztetnek, hogy e szerteágazó problémában néhány ponton vitába szálljak vele, illetőleg általa nem érintett aggályokat is megemlítsek.
Nem érdemes sokat elidőzni azon, hogy a kormánykoalíció alapvetően nem szakmai, hanem politikai indokok alapján állította le az előző kurzus alatt beindított munkálatokat.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 34 hét
9 év 7 hét
9 év 11 hét
9 év 11 hét
9 év 12 hét
9 év 13 hét
9 év 13 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét
9 év 16 hét