Kemény István

Nyomtatóbarát változat

Az értékadó bevezetéséhez a telkek és földek értékének megállapítására és nyilvántartására van szükség. A fővárosi telkek viszonylatában ehhez minden tekintetben kielégítő alap és útmutatás a Budapesten 1917. december 17-én bevezetett telekértékadó Pikler J. Gyula által készített szabályrendelete. Telekérték-nyilvántartó hivatalt állítottak fel, amely együttműködött a melléje rendelt szakbizottsággal. A hivatal területegységenként megállapította a város összes telkeinek piaci értékét. Az értékeléseket a legnagyobb nyilvánosság elé bocsátotta. A város minden lakójának – a telektulajdonosoknak és a teleknélkülieknek egyaránt – joga volt az értékelések ellen felszólalni. A felszólalásokat a telekértékadó-bizottság tárgyalta. Ez a törvényhatósági bizottság tagjaiból és a fővárosi kerületek által kiküldött választmányi tagokból állt. A bizottság döntése ellen a közigazgatási bírósághoz lehetett fellebbezni. (Amíg nincs közigazgatási bíróság, addig a fellebbezéseket a Fővárosi Bíróságnak kellene tárgyalnia.)

A valóságban fellebbezésekre alig került sor, mert maga az eljárás biztosította az értékelések reális voltát. Mint Sós Aladár írta, egymás mellett fekvő, mindenki számára látható és megbecsülhető telkeket egy időpontban az egész városban csak igazságosan lehet értékelni, mert erre a közvetlenül érdekeltek, a telektulajdonosok a legéberebben ügyelnék. Minthogy minden telek értéke ellenőrizhető és tárgyilagosan megállapítható módon viszonylik a mellette fekvőkhöz, egyes telkek leértékelése a szomszédok és a szomszédok szomszédjainak ellenvetésébe ütközne, ezért a kedvezést az egész város területére ki kellene terjeszteni. Az indokolatlan felértékelés pedig az érdekelt telektulajdonosok ellenállásán hiúsulna meg, hiszen mindaddig fellebbezéssel élhetnek, amíg telkeik értékét a többiek nívójára le nem szállítják.

További kontrollt jelent, hogy a telekértékeket nagyjából mindenki, a velük foglalkozó háztulajdonosok, vállalkozók, bankok, köztisztviselők, építészek, ügyvédek és ügynökök pedig egész pontosan ismerik. Így a teleknyilvántartó hivatal tulajdonképpen nem is értékel, hanem a piacot figyeli, az érdekeltek és a hozzáértők bevonásával a kialakult forgalmi értékeket regisztrálja. Lényegében közvélemény-kutatást folytat, ezért joggal mondhatjuk, hogy a telekértékadót nem is a hivatal veti ki, hanem a közvélemény, és már ezért is a lehető legdemokratikusabb adónak kell elismerni. Mindebből az is következik, hogy az értékek megállapítása, egyeztetése és nyilvántartása egyszerű művelet, kis apparátust igényel, és ezért a telekértékadó nemcsak a legcélszerűbb, de a legolcsóbb adó is.

Pikler szabályrendelete azt is előírta, hogy a nyilvántartás kövesse az értékek változását, és ezek átvezetése kétévenként történjék meg. (Véleményem szerint azonban helyesebb lenne a változások évenkénti regisztrálása.) Felsorolta a rendelet a telekértékadó alól mentesített közintézményeket is, de kimondta, hogy a telkek piaci értékét ezek esetében is nyilván kell tartani.

A telekértékelés technikájában Pikler azt az eljárást követte, hogy először a város különböző pontjain állapította meg a legjellegzetesebb telkek négyszögölenkénti értékét, és azokat egymáshoz viszonyította. Az így kapott támpontokból kiindulva közbülső pontokon regisztrálta az értékeket, majd a közbülső helyeket addig sűrítette, amíg a város minden egyes telke sorra nem került.

Félreértések elkerülése végett hangsúlyozni kell, hogy a telkek értékének ilyen megállapítása nem vonatkozik a telkeken található épületekre. Az adó nem az építményeket, hanem a telkeket terheli. Ez az elkülönítés minden ingatlan-adásvételnél magától értetődő.

A fővárosi telkek értékének megállapításához hasonlóan végezhető el más városok telekértékének nyilvántartásba vétele is. Nagyobb feladat az ország egész területére kiterjedő földértékadó bevezetése. E téren is a telekértékadó bevált tapasztalatából kell kiindulni. A követendő módszer vázlatát Sós Aladár adta meg Elméleti általános közgazdaságtan című kéziratos könyvében. Szerinte az első feladat az ország területén lévő telekkönyvi birtoktestek értékeinek egyenkénti megállapítása és nyilvántartása. Ez sem túlságosan bonyolult feladat, hiszen a most érvényben lévő földadók céljára is minden birtoktestet számba kellett venni, meg kellett vizsgálni, és valamilyen kategóriába be kellett sorolni. A földérték-nyilvántartás ezt a feladatot nem teszi bonyolultabbá, sőt leegyszerűsíti, mert csak a birtoktestek területegységenkénti értékét kell megállapítani, ami nem igényel beható vizsgálatot, csupán a piacon kialakult értékek tudomásulvételét és nyilvántartását.

Az értékek megállapítását természetesen ebben az esetben is a legdemokratikusabban kell végrehajtani. Első fokon minden község maga méri föl a területén lévő földdarabok és házhelyek területegységenkénti értékét, természetesen itt is függetlenül a rajtuk létesült építményektől és beruházásoktól. Ennek alapján kiszámítják a telek, illetve a föld értékét, az adóalapot. Ezt a község képviselő-testülete végzi a telkek és földek értékében tájékozott tagokból álló szakértőbizottság meghallgatásával.

A községek értékeléseit a megye telekértek-nyilvántartó hivatala vizsgálja felül és egyezteti, nehogy az egyik községben túlságosan alacsony, a másikban túlságosan magas legyen a földek és telkek értéke. Az egyeztetés munkájában a megyei hivatal együttműködik a saját szakértőbizottságával és a községek képviselőivel. A megyék értékeléseit az országos telek- és földérték-nyilvántartó hivatal bírálja el. A nyilvánosságra hozott értékelés és kivetés ellen minden tulajdonos és minden lakos fellebbezéssel élhet, amit a megyei földértékbizottság tárgyal. Döntése ellen a megyei bíróságnál újabb fellebbezést lehet benyújtani. A piaci értékek meghatározásánál igen jó támpont a bérelt földek bérleti díja, hiszen a piaci érték a bérleti díjak tőkésített összege.

Végül ismét hangsúlyozni kell, hogy a földértékadó bevezetése nem növelheti az adóterheket. Bevezetésével párhuzamosan is arányosan csökkenteni kell a földadót vagy a mezőgazdasági termelés nyereségadóját.

• gazdaság