– Mi a véleménye a miniszterelnök ama értékeléséről, hogy sem győztese, sem vesztese nincs a történteknek?

– Én nem értek teljesen egyet. Úgy érzem: győzött a társadalmi szolidaritás.

Szín: a Bem tér az MDF székháza előtt, a választás második fordulója utáni éjszakán.

Autó fékez a zebrán, oldalán Kurír-matrica. Mécs Mónika, Pálinkás Róbert, Pesty László (volt Fekete Doboz), Bátonyi Csaba (Kurír) kiszállnak. Gróf Bethlen érkezik, szintén autón. Nem tud beállni, mert nincs elég hely. Kipattan.

Bethlen gróf (az ifjakhoz): Azonnal menjenek el innen, ez itt MDF-parkoló!

Bátonyi Csaba: A zebrán?

B. g. (felindultan): Elég szépen mondtam?!

A liberális ellenzék, ezen belül az SZDSZ nagy győzelme a helyhatósági választásokon nagyon sok mindent megmutatott. A legfontosabb tanulságokat meg sem említem, csak egy viszonylag mellékes, ám sokakat izgató körülményre szeretném fölhívni a t. Ház, akarom mondani, a t. Olvasó figyelmét.

A magyar közvéleménynek az a tevékeny, a modern demokrácia mellett elkötelezett része, amely ezúttal is elment szavazni, bebizonyította, hogy a demokratikus magyar társadalom nem ül föl az antiszemita uszításnak.

Az alábbi beszélgetésre az utolsó előtti hosszú szünetben került sor. A kormány még mindig valamilyen homályos adóvisszatérítési ígéretnél tart, visszavonult, hogy aztán ama bizonyos deklaráció birtokában térjen vissza.

Beszélő: A kormány azzal magyarázza ragaszkodását az általa megállapított árhoz, hogy a demonstráció törvényellenes: ez forma szerint meg is felel a tényeknek. Ön, mint a munkáltatók szóvivője bírálja a túlzott mértékű benzináremelést, ami ebben a helyzetben azt is jelenti, hogy jogosnak ismeri el a vele szembeni tiltakozást.

Ám a Beszélő a felgyorsult időben is vátesznak bizonyul néha. Sajnos. Három héttel ezelőtt filozofáltunk az ország új tekintélyelvű kormányzásáról. „Etnocentrizmus, romantikus történelmi nosztalgiák, idegengyűlölet…” – írtuk.

Már negyvenötödik órája tart, s részemről is több mint harminchat órája. Ez utóbbi persze teljesen lényegtelen. Csupán azért lehet érdekes, mert azt jelentheti, hogy valaki nem külső szemlélőként, hanem belülről, aktív résztvevőként éli meg az eseményeket. S emiatt mondhat talán fontos dolgokat is.

Én megpróbálom! Megkísérlem leírni azt a nyugalmat, az erő és jó értelemben vett hatalom – mondhatni: népfenség-tudatát, ami eltölt bennünket.

– Hogy először találkozott a miniszterelnökkel, bizonyára kihasználta az alkalmat: nemcsak a bányászsztrájkról esett szó.

Nagy Sándor: Az Antall miniszterelnök úrral való találkozásom a véletlen műve abban az értelemben, hogy nem a bányászsztrájk miatt jött létre. Tíz nappal korábban kezdeményeztem a találkozót, a kedvezményes üdültetés problémáinak az áttekintésére. Azt én meg nem tudom mondani, hogy az időpont kiválasztásában mekkora szerepet játszott a bejelentett figyelmeztetősztrájk; gyanítom, hogy nem hátráltatta, inkább előmozdította.

Miután eredménytelenül végződött az önkormányzati választások első fordulója, a kormány hatalmas hirdetési kampányba fogott, hogy rábírja az embereket, menjenek el szavazni. Az a sejtelem lehetett emögött, hogy akik távol maradtak, azok inkább a koalíció, mint az ellenzék támogatói voltak korábban. Egy gyorselemzés ezt alátámasztani látszik. Okulva az Országos Választási Bizottság és a Miniszterelnöki Sajtóiroda közötti polémiából, ügyeltünk arra, hogy homogének legyenek az adatok.

Kozák Gyula: Hogyan láttad a politikai helyzetet ’56 nyarán?

Zimányi Tibor: Úgy gondoltam, hogy a revizionisták magukban nem tudnak fennmaradni, s nem volt elképzelhető számomra, hogy a Szovjetunió hagyja leszakadni Magyarországot. Ezért is nem tudtam magamat belevetni azokba a megmozdulásokba, amelyek már a forradalom előtti hónapokban jelezték, hogy valami kialakulóban van.

Bár Beke Katával, a politikussal és az államtitkárral több kérdésben nem tudtunk s most sem tudunk egyetérteni, mégis úgy vélem, az elemi tisztesség és az egykori barátság arra kötelezi a PDSZ választmányának szóvivőjét, hogy tisztázza: egyetért azzal, amit Beke Kata mondott riválisunk, a PSZ vezetőségi ülésén a pedagógusokban még ma is élő „passzivitásról és félelemről”, s melynek kapcsán régi fordulatával élt, mely szerint „nem érti…, hogy a pedagógusok mitől félnek…, hiszen ezt a pénzt mindenhol meg lehet keresni, legfeljebb elmegy az ember takarítani”.

Természetesen e szépíró