A valaha szebb napokat látott magyar futball egykori vidéki fellegvárai, amelyeket a szocialista nehézipar hozott létre és tartott életben (Tatabánya, Dorog, Salgótarján, Diósgyőr, Komló) ma már a megszűnés határán állnak. De még a szerencsésebb, a Reállal tíz éve UEFA-döntőt játszó székesfehérvári Videoton hívei sem sejthették előre, hogy 1995. márc.

Történetünk azokban a zord időkben kezdődik, amikor a pártállaminak bélyegzett szakszervezetek kezét vagyoni ügyekben megkötötte a ma kormányzó MSZP által mindig is hevesen ellenzett 1991-es XXVIII-as ún. „VIKSZ”-törvény. Öt párt szavazta meg a parlamentben, hogy a népi demokráciától örökölt szakszervezetek számoljanak el a vagyonukkal, és ne idegeníthessék el egészen addig, amíg szakszervezeti választások el nem döntik, melyik régi és melyik új mennyi munkavállalót képvisel. Addig a vagyon fölött vagyonkezelő szervezet (VIKSZ) rendelkezik.

Tavaly július óta folyik a vita az alapszerződésekről. Ám amennyire örültem az elmúlt évi szakértői eszmecserének, olyannyira lehangolt a február végi „pengeváltás”, amikor a parlamentben kizárólag felelős politikusok fejtették ki álláspontjukat erről a kérdésről a kormány külpolitikája kapcsán. Több okból is jobb, ha ilyen kényes kérdésről szakértők vitáznak – mégpedig lehetőleg a tárgyalások megkezdése előtt.

Amilyen átfogó a kormány múlt héten benyújtott javaslata a munka törvénykönyvének módosítására, annyira jelentéktelen is. A félszáz pont, amelyben az előterjesztés változtatni kiván a fő munkajogi kódexen, nem változtatja meg érdemben a munkavállalói kontra munkaadói pozíciókat. Két apró módosításnak a bérből és fizetésből élők örülhetnek.

A fűnyírási kényszerre talán legjobb példa az egyetemi tandíjügy. Szeptembertől minden diák havi 2000 Ft-ot fizet, hallhattuk. A tandíjreform ellen a fő érv eleddig úgy hangzott: nincs előkészítve, nem dolgozták ki még az ellentételezést, a diákhitelrendszert. Persze, hogy nem dolgozták ki, mert mindenki arra számított: bár lépten-nyomon beszélnek róla, úgysem merik bevezetni. Az MSZP elnöksége (Horn Gyula távollétében) két héttel ezelőtt úgy foglalt állást, hogy ebben a kormányzati ciklusban jobb is lesz elfelejteni az egészet.

Ismét nyakunkon a kultúrharc. Ha ezt a szót hallom, a közismert zsánerkép jut eszembe, a szombati mulatságon a víg cimborák körében valaki bedobja a varázsigét: Öreg, gyere ki a kultúr’ elé! Most a helyzet bonyolultabb. Egy rojtos nadrágú bölcsész ma lényegében egy módon lehet milliomos: a médiákokban. Így nem csoda, ha a „kultúrharc” leginkább ezek körül burjánzik. Viszonylag ritkán lehettünk tanúi olyan tüntetéseknek, ahol a „Ki a liberálbolsevik énektanárokkal az általános iskolákból!” jelszavát skandálta volna a feldühödött tömeg.

1994. június 4-én, a koalíciós tárgyalások küszöbén azt nyilatkoztad a Népszabadságnak, hogy az MSZP-nek gesztusokat kell tennie, fel kell ajánlania az SZDSZ-nek a tárcák egyharmadát és esetleg a parlamenti elnöki posztot is. Akkor lelkes koalíciópárti voltál.

Ezzel a nyilatkozattal valóban szerettem volna világossá tenni az álláspontomat. Természetesen nemcsak a magamét, mert egy bizonyos körrel ezt alaposan megbeszéltük.

Több oka volt annak, hogy én akkor a koalíciót támogattam.

Fodor Gábor a múlt év júliusában úgy került a tárca élére, hogy sem bürokratikus gyakorlattal, sem minisztériumi hátországgal nem rendelkezett. Az új apparátus kialakítása az oktatás területén viszonylag simán és gyorsan ment. A miniszter kabinetirodája is kiépült. A kultúra felügyeletére hivatott helyettes államtitkári poszt azonban sokáig üresen maradt, láthatóan senki nem kívánt e kényelmetlen székbe ülni. A sokadik kiszemelt, a szintén outsider Török András végül elvállalta, és aug. 15-én munkába állt.

Demszky Gábor már tavaly ősszel utalt rá, hogy a Fővárosi Önkormányzat nagyvonalú kulturális mecenatúrájának folytatása szétfeszíti a város költségvetésének kereteit. (Beszélő, 1994. november 10.) Arra azonban kevesen számítottak, hogy a megígért pénzügyi szigor elsőként éppen a város legkedvesebb gyermekét, a Budapesti Fesztiválzenekart készteti ultima ratióra.

A helyzet azért is fonák, mivel a közfinanszírozás szempontjából a Budapesti Fesztiválzenekar messze a legolcsóbb zenekar.

Havas Henriknek a zord időkben, Nahlik, Csúcs és Pálfy G. urak médiaországlása évadján Kis János olvasta a fejére – igaz, tán épp a zord időkre való tekintettel igen tapintatosan –, hogy cigány interjúalanyával szemben olyasmit enged meg magának, amit mással nem tenne meg. A rádió 168 Órájában „a fehér férfi leereszkedő fölényével faggatta” Daróczi Ágnest, akit a tévéhíradó emberi méltóságában megsértett.

Azok a zord idők elmúltak, Pálfy G. stábja már nem manipulálhat Daróczi Ágnes arcképével, Havas Henrik pedig nemcsak kora reggel, hanem este is szerepelhet a képernyőn.