Azt már megszokhattuk, hogy a törvényeket (maradjunk csak a gazdasági, ezen belül a privatizációs törvényeknél) nemcsak az elfogadás előtt, hanem azután is vitatják az érintettek. Az állami vagyon magánkézbe adásával kapcsolatban az elmúlt öt-hat év alatt sem sikerült kialakítani a társadalmi egyetértés minimumát.

A hazai pártpolitikusoknak, pártideológusoknak, párttaktikusoknak s főképpen a propagandistáknak (előkelőbben: kommunikációszakértőknek) elmélyülten kellene tanulmányozniuk a „Piszkos Fred a kapitány” c. klasszikust. Az ún. „Piszkos Fred-effektust” ajánlanám különösen szíves figyelmükbe. Ha az általános ellenszenvnek örvendő ápolatlan kapitány (hónaljig húzott nadrágjában) valakit meg akar oltalmazni, akkor különös vehemenciával követeli a vesztét.

Kutyából nem lesz szalonna. Gyakran lehetett hallani ezt a magyar közmondást, amikor a szocialisták tavaly májusban megnyerték a választásokat, és abszolút többséget szereztek a parlamentben. Persze csak egy kisebbség szájából. Ugyanis a szocialisták képesek voltak bódítóan nagy reményeket kelteni, és még azoknak a jóindulatában is örömüket lelhették, akik nem rájuk szavaztak.

               
Két Horn-program is van immár, a Bokros-féle és a Békesi-féle (utóbbit kormányprogramnak is hívják). Igaz, amikor Békesi László lemondott, a miniszterelnök „súlyponti átcsoportosításokat” helyezett kilátásba. Most, a hét elején pedig nyilvános „szakmai” bírálatban is részesítette Békesit – amennyiben Bokrost „szakszerűbbnek” nevezte –, s példaként a megkésve benyújtott privatizációs törvénytervezetet olvasta fejére. Kérdés tehát, áthelyeződik-e az a bizonyos súlypont.

 
Késő-kádári koalíció

A Horn-kormány pártjai messzemenően igazodnak a késő-kádári társadalom politikai kultúrájához. A szocialisták fellépése, nyelvhasználata mindenben megfelel a politikai elitről a 80-as években kialakult képnek. A szabad demokraták beléptek a kormányba, de belső ellenzékként folytonosan kibeszélnek a hatalomból. Az ellenzék jobbközép pártjai nem különösebben vonzzák a kormánykoalíció szavazóit, az önkormányzati választásokon a szocialistáktól inkább a szabad demokratákhoz áramlott a közönség.

Ha egy önkormányzat vállalkozásba fog, általában nem fölös pénzét kívánja kihelyezni; többnyire éppen a tőkehiány ösztökéli a településeket arra, hogy ingatlanvagyonuk egy részét apportként gazdasági társaságba vigyék. A „vállalkozó önkormányzat” hívei azzal érvelnek, hogy ez az alaphelyzet Magyarországon tipikus, így a települések számára kézenfekvő megoldás ingatlanvagyonuk külső működőtőke általi mobilizálása. A koncepció ellenzői szerint viszont bukás esetén az önkormányzat alapellátási kötelezettségeit kockáztatja. Tiszabő esete azonban mindkét álláspont híveit zavarba hozhatja.

 
Eredj haza, hogy itt maradhass!

Egy algériai úr, amúgy tisztes vállalkozó, majd fél évtizede él már Magyarországon egy gazdasági társaság tisztségviselőjeként. Három és fél évvel ezelőtt házasságot kötött egy magyar illetőségű leánnyal, és frigyüket a Mindenható két gyermekkel áldotta meg. Boldogan éltek, mígnem hatályba lépett az új idegenrendészeti törvény.

Volt miről vitázni, hiszen a keretegyezmény megszületése jelentősen módosította a közgyűlés által még 1993 elején felállított munkatervet. Ekkor a közgyűlés hosszas vajúdás után úgy döntött, hogy az Európai Emberi Jogi Konvenciót ki kell egészíteni a kisebbségi jogok védelmével. Híres 1201. számú ajánlásában felszólította az ET Miniszteri Bizottságát a kiegészítést szolgáló egyezmény, az ún. Kiegészítő Jegyzőkönyv elkészítésére, és az egyezményre szövegszerű javaslatot tett.

A minap távozott a pénzügyminiszter, Békesi László, akinek programja a magyar gazdaság három év alatti konszolidálását ígérte, igaz szigorú megszorító intézkedésekkel, a költségvetési hiány lefaragásával. (E program hangsúlya akkor is a konszolidáción van, ha időközben a retorikai viták a modernizáció fogalmát egyenrangúvá tették a stabilizáció céljával.) Nemrég a privatizációs kormánybiztos, Bartha Ferenc volt kénytelen távozni a HungarHotels-botrány nyomán. A jegybankelnöki pozíció már régóta betöltetlen, „jegelve van”.

Nem sokat tudok a Magyar Nemzet aktuális helyzetéről, a vele kapcsolatos privatizációs tervekről, az esetleges (hátsó) szándékokról, így nem tudom megítélni, hogy a felhívásban jelzett veszélyek mennyire valósak. Azt viszont én is fontosnak tartom, hogy a lap megőrizze a jelenlegi arculatát, és ami ezzel egyet jelent, a jelenlegi főszerkesztővel és munkatársi gárdával működjön tovább.