„Csak az a kérdés, hogyan jutottunk idáig” – teszi fel a kérdést F. Havas Gábor „Ereszd be a tótot, majd kiver a házból” c. cikkében, amelyben a főváros és a kerületek közötti viszály okait próbálja elemezni (?). Feltételezem, hogy a szerző írását publicisztikai remekműnek tekinti, én azonban nem tekintem egyébnek, mint minősíthetetlen hangvételű, személyeskedő kirohanásnak, éppen a szabad demokrata választópolgárok egyik legjelentősebb részének bizalmából a polgármesteri székekbe került személyek ellen.

F.

Stílus

Először arról, ami a legjobban megdöbbentett, a szóhasználatról, stílusról szólnék.

Az alábbi kifejezéseket, „kerületi polgármesterek oligarchikus bandériumai”, „a kerületi lobby frontharcosa”, „hitszegés”, „mindenre elszánt apostoluk” stb., magát a cikket olvasva először nem akartam elhinni, hogy a Beszélőt tartom a kezemben, de visszalapozva a címlaphoz rá kellett jönnöm, hogy mégsem tévedek. A bulvárlapstílus, az érveket jelzőkkel helyettesítő hozzáállás elért minket is.

Végleg elmérgesedett a fővárosi és kerületi önkormányzatok közti viszony, hiszen amennyire tudni lehet, Demszky Gábor főpolgármester a miniszterelnökhöz, a kerületek pedig a nyilvánossághoz fordultak segítségért a felek közti ellentétek feloldásáért.

A szabad demokrata testvérháború közvetlen kiváltója nem valamilyen belső pártviszály, ahogy azt sokan remélték, hanem maga a kormány, pontosabban a költségvetés, amely talán nem véletlenül, lehetetlen helyzetbe igyekezett hozni az önkormányzatokat.

Csámpaiék éppen levesüket főzték, amikor megnyílt a mennyezet, s a következő napot, március 6-át már a szabad ég alatt töltötték. Végső elkeseredésükben kevéske bútorukkal a polgármesteri hivatal elé költöztek.

A hatvanegy éves Csámpai Rudolf 1965 óta lakott a házban. Édesanyja akkor önkényesen foglalt el egy emeleti lakást, mint sokan mások. A család 1987-ig lakott ott, majd a házgondnok „kérésére”, az anya halála után feleségével beköltöztek a mosókonyhába.

Csatanyerés – feltételekkel

Mint a legnagyobb létszámú frakció listavezetője, az SZDSZ–Fidesz polgármesterjelöltje indult jó eséllyel az első összecsapásban. Két eredménytelen menet után azonban már kezdett világossá válni, hogy a relatív liberális többség bizony kisebbség. Már-már úgy tűnt, az országban utolsóként lesz első emberünk, amikor az SZDSZ–Fidesz előrukkolt az adujával: nem hajlandó megalkudni, nem hajlandó belemenni a kufárkodásba.

Természetesen elhibázott lépés volt a helyhatósági választásokat az önkormányzati és a fővárosi törvény megszületése előtt megtartani, mert a választásokon vereséget szenvedett kormánykoalíció utólag képes lesz megbénítani, de legalábbis nagyon megnehezíteni a fővárosi önkormányzat működését, s ezzel – reményei szerint legalábbis – meggyengíteni a választók bizalmát a helyi képviselő-testületekben.

A Magisztrátus ülésén mindez nyilvánvalóvá válhatott azok számára is, akik nem foglalkoztak behatóbban a törvénytervezettel.

Megkérdeztük Tisza Zoltánt, a Főpolgármesteri Hivatal munkatársát az új rendelkezésről. Tisza szerint itt is kiütközik a törvénynek az az alapvető hibája, hogy nem mondja ki, a főváros egységes településként kezelendő. Budapestet nem szerencsés huszonkét részre szabdalni. A törvénynek köszönhetően jelenleg a fővárosi önkormányzatnak szinte semmi beleszólása nincs az építési engedélyek kiadásába, és nehéz látni, hogy a főváros mi módon akadályozhatná meg az esetleges rossz döntéseket.

Megint egy hivatal

A Fővárosi Önkormányzat első közgyűléseinek egyikén elhatározta, hogy létrehoz egy különbizottságot, mely a Budapesten lévő szovjet katonai objektumok hasznosításával foglalkozik. Erre azért is volt szükség, mert míg kormányzati részről tavaly év eleje óta folynak a tárgyalások a szovjet féllel, az új önkormányzatoknak, melyek csak ősszel álltak fel, érthetően még nem volt módjuk a megfelelő információk, adatok megszerzésére.

Ráday Mihályt eddigi tevékenységéért mélyen tisztelem. A választások előtt őt láttam volna legszívesebben a főpolgármesteri székben. Írása meglepett, és nagy csalódást okozott.

Kerületek és adók

Ráday fő (és visszatérő) érve az, hogy a kerülethatárokat 1950-ben húzták meg; noha nem mondja ki, de érezteti, hogy rákosista döntés eredményeként. Ez így is van! Részérvei viszont már pontatlanok. A XVI.

A tavaszi parlamenti választások gyöngyösi végeredménye minden bizonnyal kivételként erősítette Vajda Mihály áprilisban szült szabályát: ebben a kelet-magyarországi, közel 40 ezres lélekszámú, főleg szőlőkultúrájáról híres városkában ha csak 57 szavazattöbbség okán is, de a Szabad Demokraták Szövetsége küldhette az Országházba képviselőjét.

Már ez a kis különbség is mutatta, a valódi politikai meggyőződést és a hagyományokat egy-egy személyiség ellensúlyozhatja, de e vidék keresztény-nemzeti és kisgazdaérzelmeinek dominanciája egyértelmű.