Nyilvánvaló, hogy Budapest iszonyú lakásproblémákkal küszködik. Kevés a lakás, a lakásállomány összetétele nem felel meg az igényeknek, az elmaradt felújítások értéke – szerény becslések szerint is – 200 milliárd Ft-ra rúg. A központi támogatások megszűntek, az építkezések gyakorlatilag megálltak, a lakáshoz jutás és fenntartás költségei aránytalanul magasak a jövedelmekhez képest, és kb.

Ma Erzsébetváros Budapest legsűrűbben lakott kerülete. A mindössze 2 négyzetkilométernyi területen 80 824 ember él. Ez a budapesti átlagot mintegy tízszeresen meghaladó lakósűrűség még a századforduló éveiben megindult rohamos iparosításnak és az ezzel járó letelepítési hullámnak köszönhető. Ebben az időben vált Budapest igazi világvárossá. Az egykori szép épületek mai állapota enyhén szólva lehangoló. Az évtizedek óta elmaradt restauráció csak az egyik ok. Legalább ekkora gond a lakások mérete.

A szociális ellátás egyik legtöbbet bírált területe a gyermekvédelem. Tegyük hozzá: joggal, hiszen a gyermek szociális hátterének rohamos és széles körű romlása ellenére mind a mai napig nem született meg egy korszerű gyermekvédelmi törvény, amely a gyerekek valós érdekeinek védelmét garantálná. Javaslatok, tervezetek persze akadnak szép számmal. A gyermekvédelem területén dolgozó szakembernek jogszabályok dzsungelén kell átverekednie magát, hogy végül a legfőbb útmutatóul szolgáló törvény kiegészített változatával találja szembe magát.

Budapesten nem csak közlekedési problémák vannak.

Nagyon sokféle probléma van, a riasztó mértékű pénzügyi egyensúlyhiánytól, a fejlesztési források ezzel is összefüggő fogyatkozásától a hatásköri tisztázatlanságokon át a slumosodó városrészekig, a zsúfoltságig, a levegő elszennyeződéséig. Ezek a problémák egy problémamegoldásra lényegénél fogva alkalmatlan gondolkodási rendszer miatt éleződtek így ki.

Amikor tavaly októberben elmentem a terézvárosi polgármesteri hivatal előtt folyó kisebb demonstrációra, legnagyobb meglepetésemre nem felháborodott polgárokkal, hanem elbizonytalanodott, tájékozatlan, kérdéseikre válaszokat váró, jórészt idősebb terézvárosi lakókkal találkoztam.

A társadalomnak egyre többe kerülnek az öregek – hallani gyakran. De vajon megkérdezték-e az időseket valaha is arról, mibe került nekik ez a társadalom?

Összeomló intézmények

A szociális ellátás egyik pillére, az állami nyugdíjrendszer igencsak ingatag. A nyugdíjak az évek során messze elmaradtak az infláció mögött, vásárlóértékük rohamosan csökkent, a nyugdíjasok munkalehetőségei a munkanélküliség növekedésével egyre inkább beszűkültek.

„Látják, kérem, nem is olyan fölösleges huncutság a demokrácia!” – mondaná egykori egyetemi szemináriumvezetőm a terézvárosi polgármester történetének hallatán.

Seiler Tibor írása számomra alapvetően két kérdést vet fel: egy általánosat és egy konkrétat.

Az általános kérdés: „Milyen önkormányzatot akarunk? Vállalkozó-gondoskodó és atyáskodó önkormányzatot, vagy olyat, amely a polgárok aktív véleménynyilvánítása, beleszólása és ellenőrzése mellett közigazgat és szolgáltat?” A felvetett kérdés – az én olvasatomban – új megfogalmazásban a régi dilemma: vajon az állam – és ebben az összefüggésben nincs okunk különbséget tenni központi és helyi közhatalom között – csak „éjjeliőr” legyen-e, vagy ennél több.

1991. október 15-én egy csapat terézvárosi polgár tüntetésre gyülekezett a polgármesteri hivatal előtt, hogy tiltakozzon a képviselő-testület tervezett intézkedése ellen, amely korlátozni kívánta a bérlakások megvásárlásának lehetőségét. Mint ilyenkor szokásos, néhány feliratos táblát emeltek a magasba. Ezek egyikén olvastam a rímben idézett megállapítást. Kérdőjelet magam biggyesztettem hozzá.

Mit jelent tehát a tilalmi lista, amelynek már a tervezete is tiltakozásra késztette egy sor polgártársunkat?

Beszélő: Az ország egészségügyének átszervezése, az évek óta húzódó reform többé-kevésbé megint megfeneklett. Főleg azért, mert nincs rá pénz. De az is látnivaló, hogy az egészségügy szervezetének hajszálnyi változása is óriási ellenállást vált ki, mivel megzavarja az eddig sikeres csoportok érdekérvényesítését. Mit tud tenni a főváros ebben a helyzetben?

Szolnoki Andrea: Lehetetlen helyzetben van a fővárosi önkormányzat, nagyon kevés a mozgástere. Az egészségügy ráadásul soha nem volt sikerágazat sehol sem. Mégis, 1991.