A NATO AWACS gépei – a Magyar Országgyűlés beleegyezése alapján – rendszeresen használják a magyar légteret: folyamatosan részt vesznek az ENSZ boszniai légtérzárlatának kikényszerítésében. Ennek a magyar honvédelemhez semmi köze sincsen, ez az ország külpolitikájának a része. Hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy véleményem szerint ez helyes külpolitika.

A nemzeti érdek és a nemzetközi szerződések


A külpolitika hagyományos célja egy ország érdekeinek minél teljesebb érvényesítése.

Elnök úr! Tisztelt Ház! Mélyen tisztelt képviselőtársaim! Az önálló képviselői indítványomhoz benyújtott módosító indítványokat a leghatározottabban ellenzem. Először: mert… (Taps az ellenzék soraiban.) összemosnak két teljesen különálló eseménysorozatot.

Az MSZP erejét és esélyét – szemben azzal, amiből ellenfeleinek többsége kiindul – nem a társadalom feledékenysége adja, hanem pontosan ez a folyamatosság, a lojalitás és a legalitás folyamatossága, amely a magyar társadalom legnagyobb részét is jellemzi. Emlékezzünk arra, amit Kis János mondott novemberben a Fészek Klubban a demokratikus ellenzékről: „Részint pedig azért nem vagyunk alkalmasak a vezetésre (ti. az SZDSZ-ére – r. s.), mert a véleményalakító értelmiség ambivalens velünk szemben.

Az Alkotmánybíróság a lakás- és helyiségbérlők vételi jogát rögzítő jogszabályhelyet minősítette alkotmányellenesnek, a lakások esetében azonban nyitva hagyta a korrekció lehetőségét. (Beszélő, 1994.

Legutóbbi számunk vezércikkéről lemaradt a csattanó. A négy liberális párt megállapodásáról írtunk, és megpróbáltuk fideszes szemmel értékelni az SZDSZ 25 pontos koalíciós irányelveit, elmélkedve a szokásos talányon: vajon lehet-e a liberális blokk majdani kisebbik partnere a mai koalíció. A végeérhetetlen okoskodást egy szabad demokrata vezető szavait idézve zártuk rövidre: „Koalíciót a liberális pártokkal akarunk – meg még azzal, akivel rákényszerülünk.

„Mint új magyar Rosenkrantz és Guildenstern siettek törvényes uruk védelmére” – írta róluk Nagy W. András egy évvel ezelőtt (Beszélő, 1993. január 30.). Az akkori viharos országos gyűlésen ugyanis Für és Lezsák az elvbarát és alapítótárs Csurkával szemben Antall József mellett tört lándzsát. Igaz, utána Für megingott, s május végén, a Csurkáékkal (s mellesleg a „liberális” Debreczeniékkel) való végleges leszámolástól menekülve, lemondott az ügyvezető alelnökségről.

Rövid távon csak helyeselni lehet azt, hogy a magyar kormány elfogadta és Brüsszelben aláírta a „Társulás a békéért” elnevezésű szerződést. Minden megállapodást, ami csak egy milliméterrel is közelebb visz bennünket Európához, legyen az gazdasági, politikai, kulturális, biztonsági vagy akármi más, el kell fogadni, hacsak teljesíthetetlen feltétellel nem jár. Már csak lélektani szempontból is előnyös, ha magyar diplomaták nyugati szervezetek halljaiban tipegnek-topognak.

Boross Péter miniszterelnök bejelentette, hogy amennyiben a NATO légicsapást mér a szerb hadseregre Boszniában, gépei a magyar légtéren nem repülhetnek át. Mi a véleményed a magyar kormány álláspontjáról?

Egyetértek azzal, ha a NATO végre a sarkára áll, és valamit csinál Boszniával. De naivitás lenne a bombázástól azt várni, hogy Bosznia fölszabadul. Azokban a hegyekben már most áthelyezhették a tüzérségi állásokat, csak a hűlt helyüket fogják bombázni, ráadásul a bombázás fizikai hatása jóval kisebb, mint ahogy az utca embere elképzeli.

A NATO február 10-i határozata érezhetően némi megelégedéssel tölti el mindazokat, akik már régóta úgy vélik, hogy a Nyugat nem nézheti ölbe tett kézzel a boszniai mészárlást. Az ultimátum kibocsátását követő rövid riadalom elmúltával – a boszniai szerbek azzal fenyegetőztek, hogy a humanitárius segítséget nyújtó szervezetek munkatársait Szaddám Huszein szellemében emberi pajzsként fogják felhasználni – a beavatkozás hívei igazolva érezhették magukat.

Magyarországon igen fontos szerepe van az agrárgazdaságnak: ha ’92 második felétől fogva nem esne vissza az agrárexport (mint ahogy visszaesik), akkor már a gazdaság egészében sem volna visszaesés. A kormány a piaci válsággal magyarázza a recessziót. Miért nem értenek egyet a szabad demokraták ezzel az értékeléssel?

A válságot valóban a piaci nehézségek robbantották ki. De a válság elhúzódásában nagy a koalíciós többségű törvényhozás felelőssége (és a kormányzaté is annyiban, hogy odadobta a törvényhozásnak a gyeplőt).