Wekler Ferenc képviselő úr, az Országgyűlés önkormányzati bizottságának elnöke aligha sejti, hogy 1987 utolsó napjaiban annak a mecseki falunak a külterületére indultunk Philipp Tiborral, Nagy W. Andrással és egy tekerős stencilgéppel (villany nem volt a kies erdei tanyán), amelynek tanácselnöke volt. A „Ki a szakszervezetből!” kezdetű röplapot akartuk volna sokszorosítani.

Öt év persze mostanság nagy idő. Lassan lezajlik egy MDF-es ciklus, amely némelyeket fölemelt vagy legalábbis jótéteményben részesített, másoknak pedig sérelmeket okozott. Így a pártprogramok kínálta világképek villódzását most elhomályosítják a meztelen érdekek. A programok alkotói most inkább csavarhúzót vesznek elő világkép helyett, hogy egyes helyeken húzzanak, másutt meg eresszenek a rendszer srófjain.

„Csehországgal, Szlovéniával szemben elvesztettük az 1989-es induláskor fennállt előnyünket” – így a szabaddemokrata-diagnózis.

Sok minden játszódott le egyszerre a múlt héten kedd délutántól szerda estig a cseh fővárosban. Tanúi lehettünk először is egy profi módon, minden részletében megtervezett show-nak, amely Bill Clinton jutalomjátéka volt. E show külsőségeit, miként az amerikai elnök nyilvános fellépéseit általában, Mort Engelberg neves hollywoodi producer rendezte, semmit sem hagyva a véletlenre.

Hálók


A mai helyzet a hónapok óta véglegesen el nem fogadott, különböző szervezetépítési elképzelések vitája során mérgesedett el. A konfliktus azonban régebbről datálható, és a vita korántsem pusztán elvi. A rendszerváltás előtt megalakult Liga túlságosan későn szembesült az országos politikában vállalt szerepe módosulásával, a SZOT-utódszervezetek továbbélésével, és fölkészületlenül érte a kezdeti időszak hirtelen jött taglétszám-növekedése is.

A kormányprogram vitájának feszült órájában néhány ellenzéki képviselő arra fogadott, hány szavazattal kerül Boross Péter a kormány élére. A szükséges minimum, mint tudjuk, 192 volt, a tippek 194 és 200 között szóródtak. A befutót – 201 szavazat – senki sem találta el. Holott Szabó Iván pénzügyminiszter három nappal korábban, a 168 órában pontosan megmondta: a miniszterelnök-jelölt 10 független szavazatra számíthat.

Az elhunyt miniszterelnök ravatala körül összeforrott – a tisztelők számát tekintve kétségkívül tekintélyes – egységben felüdülés volt Göncz Árpád párbeszédsorozata a pártfrakciókkal; azt példázta, hogy a nemzetet végül is nem az érzelemhullámzások, hanem a vélemény- és érdekkülönbségek hordozói ötvözik egybe. Persze a pártpluralizmus a ránk hagyományozott konzervatív örökségnek is része, elvégre a gombnyomogatás nem kell, hogy feltétlenül zavarja a végrehajtó hatalom fensőbbségét és balfogásait.

A koalíciós képviselők módosító javaslatai a Magyar Hírlap hétfőn közölt adata szerint további 70 milliárddal terhelték volna meg a költségvetést. Ennek ellenére az irányszámok gyúrása – hála a költségvetési bizottság kormánytöbbségi lojalitásának – a konstruktív farigcsálás jegyében folyt. Az a kormánypárti képviselő, aki nem ült közel a tűzhöz – a költségvetési bizottság Pénzügyminisztérium fűtötte kohójához –, az nemigen könyvelhetett el költségvetői sikert.

A Magyar Demokrata Fórum szóvivője még vasárnap, december 12-én délután is ingerülten visszautasította a feltételezést, hogy a Fórum Lakitelken ülésező választmánya az utódlás kérdésével foglalkozna: „Nem időszerű!”

A választópolgár enyhén szólva hitetlenkedik. Lehet, hogy Antall József miniszterelnök utódjának személyében rég megállapodott az elnökség, és csak a megfelelőnek ítélt pillanatban kívánják az aggódó nemzet s a nem kevésbé aggódó politikai partnerek orrára kötni a döntést? Vagy egyszerűen nem tudtak megegyezni?

Beszélő: Milyen tanulságok vonhatók le a most lezajlott adó- és költségvetési vitából?

Kuncze Gábor: Ha a gazdaságpolitika három éven keresztül elrontott valamit, akkor azt az utolsó évben már csak tovább rombolni lehet. A kormány az előterjesztései során semmilyen átfogó koncepciót nem volt képes felmutatni, és amit most csinált, az egyfajta tüneti kezelés lehetett csak.

Beszélő: Mennyire tudja átfogni az írott jog azt az egész jelenségkört, amit a közfelfogás a korrupció fogalma alá sorol?

Az erkölcsi és a jogi értékelés itt nem esik egybe teljesen. A jog által szankcionált magatartásokat többnyire az erkölcs is elítéli, viszont vannak olyan esetek is, amelyeket a közerkölcs elítélendő magatartásnak tart, jogilag mégsem büntethetők. A korrupcióval szembeni büntetőjogi fellépésre egyébként is csak a legkirívóbb esetekben kerül sor.

A jogilag irreleváns magatartásokkal szemben a nyilvánosság erejének kellene érvényesülnie.