Reform-capitaly

A tárgyalások – mindenekelőtt a szakbizottságokban folyó egyezkedések – hangulata némiképp az 1989-es egyeztető tárgyalásokéra emlékeztetett.

De hol húzódik a határ, amelyen belül az önmegtartóztatás még elfogadható? A válasz egyelőre homályos. Ahogy a múlt héten, egy, az MSZOSZ és a Liga közösen megrendezett nemzetközi konferenciáján is hallhattuk, még nem történt meg a súlyozás a követelések között (amire pedig a nemzetköziek intelmei szerint nagy súlyt kellene fektetni).

A koalíciós megállapodás, tehát az MSZP–SZDSZ-es kormányzás ténye befejezettnek tekinthető, bár a pecsét még nincs rajta a papíron. Merőben történelmietlen hatásvadászat lenne most arra emlékezni, hogy milyen váratlan fordulatot vett 1989-ben a háromoldalú megállapodás az aláírási aktus perceiben.

Horn Gyula és Pető Iván pártelnökök kora délutáni sajtótájékoztatójára még nem készült el a szöveg; ez, mint hallhattuk, még jogászi pontosításra szorul.

Érvek

A közvélemény akarata. „Ne nézd, Uram, hogy ő német” – szólt a régi temetési dal. Tegyük félre az érzelmeinket, mondták sorra az érvelők: nem dönthetünk a volt kommunistákkal kapcsolatos érzéseink alapján. A választók azt várják tőlünk, hogy vállaljuk a részvételt a kormányzásban. Tágra nyílt az olló az SZDSZ-tagság és a választók akarata között.

Jósolunk, de nem állítjuk, hogy pontosan ismerjük a jövőt. Ez persze nem adhat fölmentést az esetleges fiaskóra. De akárhogy is, a jós csak gomolygó ködöt lát; csak a gomolygás iránya (a tendenciák!) meg sűrűsége (differenciák, szórások, konfidenciák!) bontakozik ki látnoki szeme előtt.

Mégis, valamit a körülményekről, előföltevésekről. A második forduló két táborra osztja a választókat: azokéra, akiknek első fordulóbeli választottja talpon maradt, és azokéra, akiknek jelöltje kiszorult a küzdelemből.

A választások első fordulójában a legfontosabb kérdések már eldőltek. A Magyarországon honos választási szisztéma következtében azonban van tétje a második fordulónak is, hiszen a 176 egyéni választókörzet zömében tovább folytatódik a küzdelem a mandátumokért, s a képviselőhelyek sorsa – a jelenlegi állapotok szerint – a Szocialista Párt, a Szabad Demokraták Szövetsége s valamely kormánypárt jelöltje között fog majd eldőlni.

Érdemes visszatekintenünk a választások első fordulójára: milyen közvetett tapasztalatok szűrhetők le abból.

Ha szemügyre vesszük a négy legjelentősebb pártra (MSZP, SZDSZ, MDF, FKgP) leadott listás szavazatok megoszlását a különböző megyékben és a ’94-es eredményeket összevetjük az 1990-esekkel, ismét tapasztaljuk a magyar lakosság választásainak azt a billenékenységét, amit a nagy politikai földindulásokból is kiolvashatunk. Főleg a győztes pártok, az MSZP és az MDF mutatkozik egyelőre instabilnak.

Az SZDSZ és az FKgP választói bázisa kiegyenlítettebbnek látszik. Az ábrákon szemmel is követhető, hogy a pártok 1990-es és ’94-es listás eredményei elég szeszélyesen szóródnak.

„Mint a gyermek, ki pihenni vágyik…”

Ami az egyéni választókerületekből az új, 1994–98-as ciklusra a törvényhozásba küldött képviselőket illeti, a parlament összetétele inkább az 1989-esre emlékeztet, mint az 1990–94-esre. Akkor vált ki a monolitikus HNF-gyülekezetból az MSZMP bátortalan ellenzékeként a Függetlenek csoportja. Körülbelül akkora volt, mint most a nem MSZP-s egyéni képviselők köre. Még szerencse, hogy az itt-ott bírált listás rendszer valamit tompít ezeken az arányokon. Persze különbség, hogy ezt most szabadon választottuk.

Tizennégy hónappal a választások előtt az SZDSZ vezetése közreadta a majdani választási kampány kereteit meghatározó kettős jelszót: Legyőzni az MDF-et, megelőzni az MSZP-t! Május 8-a bebizonyította, az SZDSZ ügyvivői jól mérték fel, hogy a társadalom alapvető igénye az MDF-kormány leváltása. A leváltást az SZDSZ, az MSZP, az ellenzéki sajtó, de a közvélemény túlnyomó többsége is úgy értette, hogy az MDF-nek nem lehet helye a választások után létrejövő koalícióban.