Skip to main content

Harmadik oldal


Szép egyedül, mondta Csurka az MDF januári országos gyűlésén. Pedig nem volt egyedül, hatalmas szavazataránnyal választották meg az elnökség tagjává. De Csurka tudta, amit a megválasztói nem akartak tudomásul venni: a szavazatok nem számítanak, csak az számít, hogy már nincsenek vele a lakitelki alapítók: Bíró Zoltán letaszításának maga Csurka is részese volt, Csengey meghalt, Csoóri, Lezsák, Für a döntő órában elpártolt tőle. Akik maradtak: pojácák, rajongók meg néhány csalódott, nyughatatlan lézengő ritter.


Az újság első oldalán virító témakóstoló rögtön izgalmas összefüggést mutat be a Szonda Ipsos adatai alapján. Nem igazán váratlan, hogy a bizonytalanok, egyik pártban sem reménykedők aránya az alacsony jövedelműek között a legnagyobb, s a magas jövedelműek között a legkisebb. A sikeresek politikailag is céltudatosak. Az sem nagyon meglepő, hogy a „magas”, „alacsony” és „közepes” jövedelmi kategóriába tartozók között egyaránt legnépszerűbb Fidesz a legeslegnagyobb diadalt a magas jövedelműek körében aratja. Közel egyharmaduk (32 százalék) a Fideszre tesz.


Szeptemberben újraválasztják az 1991-ben eredetileg négy évre megválasztott hamburgi „polgárgyűlést”, azaz a tartományi parlamentet. A tartományi jogú város hét kerülete közül ötben ugyancsak meg kell ismételni a választást. Erre a hamburgi alkotmánybíróság jogerős ítélete kötelezi a várost. Az ok: a hamburgi CDU a jelöltállítás során megsértette a párton belüli demokrácia alapelveit.

Az események elindítója egy hamburgi CDU-tag volt, Markus Wegner, egy kis könyvkiadó tulajdonosa.



Legtöbb polgártársamnak a hideg futkos a hátán, ha meghallja azt a szót: rendszerváltás. Nem csodálom. Sok csalódás érte az elmúlt három évben.

Polgártárs! Most mégis ezzel biztatlak: pénteken, 1993. május 21-én véghezvihetsz egy kis rendszerváltást. Tedd meg! A lehetetlen pénteki időpont ellenére menj, szavazz, válassz tb- (azaz társadalombiztosítási) önkormányzatot! Sőt, mindjárt kettőt. Minek mindjárt kettő?



Az orosz nép készen áll a polgárháborúra” – harsogta hétfőn este Eduárd Limonov, az orosz emigráció szabadszájú fenegyereke, miután az osztankinói tévé iruló-piruló riporternőjét a nemi és a politikai erőszak közti egybeesésekre figyelmeztette. 1985-ben még azt vizionálta: „Oroszország eltűnt, oda a Szovjet Szocialista Köztársaság…”, ám azóta, hazatérve, minden nagy moszkvai nacionál-kommunista tüntetés egyik állandó vezérszónokaként, sokkal gyakorlatiasabb próféciákkal foglalatoskodik.


Jöttem, láttam… és majd meglátjátok! – mondatta Szabó Iván pénzügyminiszterrel a magabiztosság, amivel fontos tengerentúli tárgyalásai után hazatérve, föllépett hétfőn a pesti újságírói kar előtt. Hogy pontosan milyen feltételekkel jutott elvi megállapodásra a valutaalappal, mily mértékű nadrágszíjmeghúzások várhatók, az a jövő heti parlamenti föllépésből derül ki. De kétségkívül sikerült újragombolnia a kabátot, és egy más formájú (még nem tudjuk, mennyire más tartalmú) hitelmegállapodást kötnie.


A pártállamra 1989-ben három csapást mértek a demokrácia erői. Mindháromnak az SZDSZ volt a kezdeményezője.

A Next 2000 ügye útját állta, hogy az állampárt magáncégekbe mentse át a vagyonát, és átláthatatlan pénzforrásokból finanszírozhassa választási kampányát.

A népszavazás lehetetlenné tette, hogy a népképviselet felett az állampárt örököse regnáljon.

A Dunagate-botrány keresztülhúzta a választások titkosszolgálati manipulálásának tervét.

A kelet-európai forradalmak mámorában ezek a győzelmek teljes értékű győzelmeknek látszottak.









Amikor az est leszáll, az ember befűt, megvacsorázik, megfürdeti a gyereket, rutinból összevesz vele is, meg az asszonnyal is, kiáll a kapuba, elszív egy utolsó cigarettát, s lefekszik. A szobában nedves meleg van, a kályhában a valaha volt szarufa jókora darabja durrog, sülnek belőle kifele a védett rovarok ártatlan kis lárvái, az ember hallgatja a fülnek oly kedves zajokat, s a holnapra, a jó napra gondol.

Amikor a hajnal hasad, az ember arra ébred: tankok közelednek. Azután távolodnak, és ismét közelednek. Majd rájön, harckocsik nem lehetnek, talán inkább csak dömperek.



Harminc esztendeje, hogy Sándor Frigyes végzős növendékeiből megalakult a Liszt Ferenc Kamarazenekar. A zenekar egy évtized alatt eljutott a világhírig, a hetvenes években már Európa egyik legjobb kamarazenekaraként tartották számon. Az együttes számos magyar lemezfelvételt vitt a zenei világpiacra, és számos világhírű szólistát hozott a magyar koncerttermekbe és lemezstúdiókba. A Hungaroton diszkográfiájában a Liszt Ferenc Kamarazenekaré az egyik leghosszabb lista.


Tavasz… Virágvasárnap… Az élet örök… Örökélet… Élet…

Erről beszéltem nem messze innen, csak ellenkező irányban, úgy százötven kilométerre onnan. Friss fűben topogtam, szakállamba, hajamba hullottak az aranyeső szirmai. Láttam, az elfűrészelt akácfa is éled, kivirágzik majd a víz illatától.

A gyerekek valami Lánchíd melletti tűzijátékról beszélnek. Száguldunk visszafelé az M3-ason. Elcsavarom a rádió gombját… „Huszonkét óra. Önök a Késő esti krónikát hallják…” Igen. Hallom. Nagyon sötét van. Már régen csak a kerekek dobolnak.

Felvillan egy régi-régi kép.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon