A törvényhozás kapujában a szemfüles őr észrevette, hogy lejárt a MUOSZ-igazolványom. Vége lett a cinkosságnak. A cinkosság nem abban állt, hogy mindketten, az őr is, én is tudtuk, csak éppen nem mondtuk, hanem abban, hogy egyikünk sem tudta. Így egyformán voltunk magabiztosak. Mármost mihelyt észrevette, ez a magabiztosság egyoldalúvá vált. Azért utoljára beengedett a törvényhozás kapuján; de ez nem változtatott az egyoldalúságon, hatott az utolsó alkalomadás pedagógiája, úgyhogy én pánikszerűen befizettem az idei tagsági díjat a MUOSZ-ba.

Népfőiskolai előadásra hívtak egy zalai faluba. Adtam már elő népfőiskolákon egyszer-kétszer, a korábbiakhoz képest meghökkentő a közönség. Másutt szolidan törekvő fiatal hivatalnokokkal találkoztam inkább, itt viszont kendős nénik, fizikai munkáról árulkodó kezű és barázdált arcú idősebb férfiak gyülekeznek főképp, méghozzá jó sokan: a talán kétezer fős faluból húszan-harmincan. Pedig az este egybeesik a közeli város színházának „bérletes napjával”, s a faluban 50 embernek van bérlete.

Szabad György történészprofesszor, az Országgyűlés elnöke őszinte szenvedéllyel verte az asztalul szolgáló pultocskát kedden a parlamentben: a magyar köztársaságban pedig nem lesznek kiváltságok… (Éppen nem elnökölt.)

De szép is lenne… Egy kiváltságok nélküli világ. Néhányan már megpróbálták… Robespierre, Vlagyimir Iljics Lenin… ilyenkor sok kivégzés szokott következni. Ha a törvényhozást az emberi egyenlőség pátosza hatja át, előbb-utóbb kegyetlenségi hullám söpör végig a társadalmakon. (Persze máskor is.) Szerencsére mi épp most töröltük el a halálbüntetést.

Az MDF – vagyis legyünk igazságosak némely MDF-képviselők – minden eddiginél intenzívebb, többórás gyűlöletötpercet rendeztek a parlamentben. Fenekedtek, rázták az öklüket, szórták átkaikat és fenyegetéseiket mindenkire, köztársasági elnöktől a rivális párton át az istenadta népig, aki merészkedett lázadni ellenük. Az októberi taxisblokád keserű élményét kellett valahogy feldolgozniuk, mikor is szembesültek a realitásokkal: az ország nem hull kötelező gyönyörteljes ájulatba pusztán attól, hogy a Nyugodt Erő van hatalmon, mely saját bevallása szerint maga a nép.

Lehet, hogy mindig neki volt igaza?

’56 – mondta, amikor a későbbi ellenzék ’68-ra esküdött. Magyar október nélkül nincs magyar demokrácia. Kapitalizmus! – hirdette, amikor a marxizmus megújítása volt a hivatalos marxizmussal szembefordulók reménye. A kommunizmussal nem lehet „társadalmi szerződést” kötni – fejtegette –, de nem is érdemes. A kommunizmust meg kell dönteni, a kommunizmus össze fog omlani. Nem volt rendszerváltás, semmi sem változott – magyarázta már hörögve, fuldokolva.

Legkedvesebb írói műfaja a keresetlevél volt.

Ment már néhány miniszter – lehet, hogy megy még másik is –, de ez még nem lenne említésre méltó. Elvégre attól demokrácia a demokrácia, hogy a miniszterek leköszönnek, mert szembekerülnek a kormány más tagjaival, netán a miniszterelnökkel; elköszönnek, mert működésük nyomán botrány fakadt. A demokráciában a miniszter pozíciója egyáltalán nem irigylésre méltó. Minduntalan történik valami, s neki közmegelégedésre meg kell birkóznia azzal a valamivel. Ráadásul rosszmájú kibicek zsongása-bongása közepette – ez a demokratikus nyilvánosság: a sajtó, a rádió, a televízió.

Megint új honfoglalás boldogítja a magyar vidéket. Az 1945-ös földosztás és az 1945–1946-os „népítéletek” napjai kísértenek egyes községekben. Úgy látszik, ezt a hont mindig újra és újra foglalják. Ha a szereplők azonosak volnának, akkor megint az újsütetű magyar agrárradikalizmus kedvenc teoretikusát, Marxot idézhetnénk: Karcagon és számos más helyen „komédiaként ismétlik meg” az egykori földosztást, egy valódi, nagy súlyú történelmi eseményt.

Ezúttal nem a kommunisták utódszervezetei vezénylik ki a népet, hanem a kisgazdák. Helyet cseréltek.

Szokatlanul szelíd természetű, derűre hajlamos házigazdámmal és kedves kiskamasz fiával ülünk a televízió előtt az Öböl-háború harmadik napjának estéjén. A magyar híradónak vége, a gyerek kapcsolgat – egymás után jönnek be az állomások. (Házigazdáimnak van parabolaantennája.) Szinte minden csatornán az éjszakai közel-keleti égbolt: a fantasztikus amerikai rakéták, felderítők és bombázók (vagy micsodák). Mintha minden adó tudományos-fantasztikus filmet sugározna.

A régi Beszélő – jósnak bizonyult Az egykori állambiztonsági szervezet, ahogy Pallagi Ferenc mondta volt, arra rendezkedett be, hogy a kommunizmus kétezer évig fog tartani; mi, beszélősök ’81–82 fordulóján egyre inkább meg voltunk győződve róla, hogy a szovjet birodalom bomlási folyamata visszafordíthatatlan, és a kádári közmegegyezésnek vége.

„Mindenekelőtt egy tévhitet szeretnék eloszlatni” – dörögte bele az Országház üléstermének légterébe a költségvetés vitája során a magyar honvédelem minisztere, Für Lajos.