Skip to main content

Harmadik oldal


A törvényhozás kapujában a szemfüles őr észrevette, hogy lejárt a MUOSZ-igazolványom. Vége lett a cinkosságnak. A cinkosság nem abban állt, hogy mindketten, az őr is, én is tudtuk, csak éppen nem mondtuk, hanem abban, hogy egyikünk sem tudta. Így egyformán voltunk magabiztosak. Mármost mihelyt észrevette, ez a magabiztosság egyoldalúvá vált. Azért utoljára beengedett a törvényhozás kapuján; de ez nem változtatott az egyoldalúságon, hatott az utolsó alkalomadás pedagógiája, úgyhogy én pánikszerűen befizettem az idei tagsági díjat a MUOSZ-ba.


Népfőiskolai előadásra hívtak egy zalai faluba. Adtam már elő népfőiskolákon egyszer-kétszer, a korábbiakhoz képest meghökkentő a közönség. Másutt szolidan törekvő fiatal hivatalnokokkal találkoztam inkább, itt viszont kendős nénik, fizikai munkáról árulkodó kezű és barázdált arcú idősebb férfiak gyülekeznek főképp, méghozzá jó sokan: a talán kétezer fős faluból húszan-harmincan. Pedig az este egybeesik a közeli város színházának „bérletes napjával”, s a faluban 50 embernek van bérlete.


Az MDF – vagyis legyünk igazságosak némely MDF-képviselők – minden eddiginél intenzívebb, többórás gyűlöletötpercet rendeztek a parlamentben. Fenekedtek, rázták az öklüket, szórták átkaikat és fenyegetéseiket mindenkire, köztársasági elnöktől a rivális párton át az istenadta népig, aki merészkedett lázadni ellenük. Az októberi taxisblokád keserű élményét kellett valahogy feldolgozniuk, mikor is szembesültek a realitásokkal: az ország nem hull kötelező gyönyörteljes ájulatba pusztán attól, hogy a Nyugodt Erő van hatalmon, mely saját bevallása szerint maga a nép.


Szabad György történészprofesszor, az Országgyűlés elnöke őszinte szenvedéllyel verte az asztalul szolgáló pultocskát kedden a parlamentben: a magyar köztársaságban pedig nem lesznek kiváltságok… (Éppen nem elnökölt.)

De szép is lenne… Egy kiváltságok nélküli világ. Néhányan már megpróbálták… Robespierre, Vlagyimir Iljics Lenin… ilyenkor sok kivégzés szokott következni. Ha a törvényhozást az emberi egyenlőség pátosza hatja át, előbb-utóbb kegyetlenségi hullám söpör végig a társadalmakon. (Persze máskor is.) Szerencsére mi épp most töröltük el a halálbüntetést.



Ment már néhány miniszter – lehet, hogy megy még másik is –, de ez még nem lenne említésre méltó. Elvégre attól demokrácia a demokrácia, hogy a miniszterek leköszönnek, mert szembekerülnek a kormány más tagjaival, netán a miniszterelnökkel; elköszönnek, mert működésük nyomán botrány fakadt. A demokráciában a miniszter pozíciója egyáltalán nem irigylésre méltó. Minduntalan történik valami, s neki közmegelégedésre meg kell birkóznia azzal a valamivel. Ráadásul rosszmájú kibicek zsongása-bongása közepette – ez a demokratikus nyilvánosság: a sajtó, a rádió, a televízió.


Lehet, hogy mindig neki volt igaza?

’56 mondta, amikor a későbbi ellenzék ’68-ra esküdött. Magyar október nélkül nincs magyar demokrácia. Kapitalizmus! – hirdette, amikor a marxizmus megújítása volt a hivatalos marxizmussal szembefordulók reménye. A kommunizmussal nem lehet „társadalmi szerződést” kötni – fejtegette –, de nem is érdemes. A kommunizmust meg kell dönteni, a kommunizmus össze fog omlani. Nem volt rendszerváltás, semmi sem változott – magyarázta már hörögve, fuldokolva.

Legkedvesebb írói műfaja a keresetlevél volt.





Megint új honfoglalás boldogítja a magyar vidéket. Az 1945-ös földosztás és az 1945–1946-os „népítéletek” napjai kísértenek egyes községekben. Úgy látszik, ezt a hont mindig újra és újra foglalják. Ha a szereplők azonosak volnának, akkor megint az újsütetű magyar agrárradikalizmus kedvenc teoretikusát, Marxot idézhetnénk: Karcagon és számos más helyen „komédiaként ismétlik meg” az egykori földosztást, egy valódi, nagy súlyú történelmi eseményt.

Ezúttal nem a kommunisták utódszervezetei vezénylik ki a népet, hanem a kisgazdák. Helyet cseréltek.


(Quod libet?)


Szokatlanul szelíd természetű, derűre hajlamos házigazdámmal és kedves kiskamasz fiával ülünk a televízió előtt az Öböl-háború harmadik napjának estéjén. A magyar híradónak vége, a gyerek kapcsolgat – egymás után jönnek be az állomások. (Házigazdáimnak van parabolaantennája.) Szinte minden csatornán az éjszakai közel-keleti égbolt: a fantasztikus amerikai rakéták, felderítők és bombázók (vagy micsodák). Mintha minden adó tudományos-fantasztikus filmet sugározna.


A régi Beszélő – jósnak bizonyult Az egykori állambiztonsági szervezet, ahogy Pallagi Ferenc mondta volt, arra rendezkedett be, hogy a kommunizmus kétezer évig fog tartani; mi, beszélősök ’81–82 fordulóján egyre inkább meg voltunk győződve róla, hogy a szovjet birodalom bomlási folyamata visszafordíthatatlan, és a kádári közmegegyezésnek vége.


Első legális évfolyamunk utolsó számához érkeztünk, s mi tagadás, magunk is csodáljuk, hogy tudta parányi stábunk hétről hétre megcsinálni a lapot. (Ha nem is olyan jóra, mint szeretnénk, s majd fogjuk, de talán nem egészen hiába.) Ez az elementáris csoda, hogy minden héten elkészültünk valahogy, mindenekelőtt Fekete Évának és Havas Fannynak köszönhető, akik a hős asszonyok mitikus erejével préselték ki a szövegeket a fegyelmezetlen többiekből – mindenekelőtt, pontosabban mindennek után szeretett főszerkesztőnkből.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon