Illuzórikus demokratizálás

Kelet-Európa egyetlen országa sem hagyta maga mögött igazán a kommunizmust, s ennek legjobb példája éppen Lengyelország. A régi maradt a lengyel diplomáciai küldöttségek összetétele, az egyetlen újdonság, hogy e küldöttségek élén feltűnik egy-egy, az ellenzékhez kötődő, nem kommunista egyéniség is. De az ilyen delegáció-vezetők a kommunisták dolgát könnyítik meg, mert hitelt érdemlőbbé teszik a delegációt. Ugyanez a helyzet a hírszerzésben és a különféle titkosszolgálatokban is.

Nem tudom, nem feszélyezi-e mostanában a volt kelet-európai tudósítókat az a veszély, hogy az események fordulatosságából adódóan, dolguk végeztével az írógép mellől felállva rádöbbennek, hogy történészekké léptek elő. Talán épp a késedelem miatt olvassuk méltatlankodva a külföldi sajtó magyarországi beszámolóit, és csodálkozunk nemegyszer a rádió lapszemléit hallgatva az idegen újságírók tájékozatlanságán.

Még egy olyan látszólag békés terepnek, mint Bulgária is megvannak a maga buktatói. Az első nehézség fogalmi jellegű.

„Megéri-e a Szovjetunió 1984-et?” – kérdezi Andrej Amalrik, az 1980-ban emigrációban elhunyt szovjet történész nagy vihart kavaró tanulmányában, melyet most, húsz évvel az első, amszterdami megjelenés után tett közzé a Szovjetunióban is az Ogonyok című népszerű moszkvai közéleti hetilap.* A birodalom jövőjét elemző írás kommentátora a szerző próféciáinak beteljesülését látja abban, hogy „az 1984-es év valóban egy hajdani birodalom utolsó éve lett”, hiszen 1985-tel, a glásznoszty és a peresztrojka meghirdetésével, a Szovjetunióban „új időszámítás kezdődöt

Fejtő Ferenc: Kedves Andrej Szinyavszkij, első találkozásunk óta – ennek már majdnem 15 éve – sok minden történt. Manapság meg különösen sok minden változik Oroszországban.

Andrej Szinyavszkij: Bizony, nap mint nap.

F. F.: Gondolta volna régebben, hogy ez megtörténhet?

A. Sz.: Nem, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer létezni fog a glasznoszty. Ezt senki se láthatta előre. Én azt hittem, hogy majd folytatódik Brezsnyev és utódainak politikája.

A baltikumi népek valóban a vérmérsékletüknek leginkább megfelelő úton indultak a függetlenség felé. A litvánok a csehekhez és a lengyelekhez hasonlóan látványos gyűléseken, hatásos retorikával ingatták meg a hatalmi építményt, majd a választásokon elsöprő győzelmet arató Sajudis leváltotta az addigi uralkodó elitet, és késedelem nélkül kikiáltotta az ország függetlenségét. A kevésbé szerencsés lettek, a megszállók hatásos ki- és betelepítési politikájának hála, „lett vérről” csak elvétve beszélhetnek, pedig a legutóbbi tüntetések tapasztalata alapján mérsékletről már szó sincs.

Ami 1989. november 17. után elsősorban Prága utcáin, de általában Csehország- és Szlovákia-szerte is történt, politikailag alapjában változást jelent: kártyavárszerűen összeomlott a bolsevik diktatúra (amelyet Csehszlovákiában az ostoba jelzővel illethetünk), és történelmi szempontból egyedülálló folyamat indult el. Mindenki érezte: a rendszer összeomlása oly gyors, hogy illene a drámai jelzőt adni neki.

Nyerő ígéretek


„A kampány felforrósodott” – írta a választás előtti hét küszöbén az International Herald Tribune. Kohl és más bonni vezetők helikopteren száguldják be az országot, naponta négy-öt beszédet is tartanak. És egyre ugyanazt mondják: „Csak a nyugatnémet kormányhoz kötődő pártokra adott szavazat adja meg a választóknak azt a két dolgot, amire a legjobban áhítoznak: a közeli egyesülést és a jó nyugati termékekben való dúskálást.” És nem kell félni, az áttérést a piacgazdaságra „szociális közösség” fogja kiegészíteni.

A portugál sajtó szalagcímekben hozta a hírt. Ottani barátaim első reakciója kétkedéssel vegyes büszkeség, a második már inkább némi udvarias csodálkozás volt.

Mindez 1988 őszén történt, azután, hogy Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter egy nyilatkozatában a magyar rendszerváltás egyik modelljeként a portugál fejlődést jelölte meg.

A portugálok tanácstalansága érthető volt, hiszen az elmúlt 2-300 évben igazán nem szokták meg, hogy pozitív példaként emlegessék őket.

Vasárnap választások lesznek Kelet-Németországban, az első igazi választások 1932 óta. Az NDK polgárai járulnak az urnákhoz, de az eredmény egész Európa szempontjából fontos. „Mikor és hogyan, milyen föltételek alapján valósuljon meg a német egység?” – mindenekelőtt ebben a kérdésben foglalnak állást a szavazók. Azt ugyanis, hogy fönnmaradjon-e a különálló NDK – a válasznak is tekinthető tömeges exodus után –, végképp megválaszolta november 9-e.

„Azonnali gazdasági egységet”
Interjú Wolfgang Schnurral, a „Szövetség Németországért” elnevezésű választási koalíció egyik tagjával, a „Demokratikus Ébredés” elnökével.

Beszélő: Schnur úr, a két német állam egyesítése az ön pártjának kinyilvánított célja. Mikorra kívánják ezt elérni?

Schnur: Őszintén szólva, amilyen hamar csak lehet. Más megoldás nincs, az emberek ezt akarják Szerintem 1991-re lehetséges lesz, addig minden feltétel megteremthető.

B.: Tehát nem egészen két év múlva?