Utoljára december 24-én és az azt követő napokban jártam Erdélyben. Akkor magyarok és németek, délszlávok és románok együtt örültek és együtt sírtak, fegyvertársként, kart karba öltve, ugyanazzal a lelkesedéssel vettek részt a forradalomban. Én elég sokat voltam odaát korábban is. Jól ismerem Erdélyt, és mindig úgy tudtam, hogy irtózatos gyűlölet lakik a lelkekben. Amikor a forradalom napjaiban újra ott jártam, úgy éreztem, hogy tévedtem, hogy rosszul ítéltem meg a dolgokat, hogy erről szó sincs, vagy ha eddig volt, most 24 óra alatt szertefoszlott.

Mintha mi sem történt volna. Kabul megannyi bazárjában minden megy tovább. Hozzák a csempészárut – senki nem kérdezi, honnan. Váltják a dollárt (naprakész árfolyamon) – mindenki tudja, hol. Mutyiban kínálják a kábítószert – nem illik firtatni, kié. És magunk közt maradva, szidják a kormányt, a Nadzsib-rezsimet, mindenki tudja, miért…

Errefelé sosem azt latolgatták, hogy a Kreml legbelső köreiben ki hozta a korlátolt döntést a „korlátozott létszámú szovjet csapatkontingens” inváziójáról. Itt voltak, emiatt még több vér folyt.

Fontolva zuhanás


Korábban egy szakértői tanács ajánlásokat dolgozott ki az NDK-beli gazdasági átalakulásról. A január 20-án elkészült állásfoglalás szerzői még úgy vélték, az első lépés az NDK márka konvertibilitásának megteremtése. Ehhez természetesen a gazdasági rendszer gyökeres átalakítására van szükség. Biedenkopf némi iróniával mutat rá, az NDK-ban nincs olyan kormányzati erő, amely ezt az átalakítást végre tudná hajtani. A jelenlegi kormány cselekvésképtelen, a március 18-i választások után létrejövő új kormány pedig híján lesz a tapasztalatoknak.

Hisztéria uralja az NDK-népesség hangulatát. Hisztéria, melynek kétségtelenül rendkívül súlyos társadalmi háttere van. Naponta több mint kétezer ember hagyja el az országot, s még többen lennének, ha nem várnák sokan a népi kamarai választásokat. Állami hivatalnokok sora lép vissza, teljes közigazgatási irányító apparátusok megszűnnek, sorra váltják le, tartóztatják le a polgármestereket és minisztereket. Jó néhány üzem úgy kerülte el a csődeljárást, hogy többé-kevésbé illegális úton nyugatnémet vállalkozóknak adták el.

A legutóbbi évben a szerb közvélemény már nemcsak a Milosevics nevével fémjelzett kommunista nacionalizmust és a Dobrica Cosic szerb író által kifejtett, önkritikus, de még mindig kommunista elvek alapján álló, önálló Szerbia elképzelését ismerhette meg. Ismertté váltak Vojislav Seselj és harcostársa, Draskovics nézetei is. Seselj elképzeléseit könnyű megérteni: az 1941 után Koszovóba betelepült albánokat Nyugat-Európába szándékozik küldeni, hogy annak lakói a polgári humanizmust ott helyben gyakorolhassák.

„Tulajdonképpen mi jogosítja fel lapjuk vezetőit arra a föltevésre, hogy ezentúl összes olvasóik csak a német–német és a kelet-európai témákról óhajtanak informálódni, hogy a tájékoztatást a világ egyéb eseményeiről marginális szintre szállíthatják le?” – kérdi a Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik olvasója. A kérdés jogos. Mi több: ezt az inget a térség többi újságcsinálója is magára vehetné. Számos kép jelent meg például Mandela kiszabadulásáról, sok hír közölte ugyan, hogy a harcias Saron kivált az izraeli kormányból.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Szenátor Urak, tisztelt Küldöttek, Hölgyeim és Uraim! Tanácsadóim azt tanácsolták, hogy csehül szólaljak fel. Nem tudom, miért. Talán szeretnék, hogy önök hallhassák anyanyelvem édes szavait. (…)

Amikor október 27-én bebörtönöztek, olyan országban éltem, amelyben Európa legkonzervatívabb kommunista kormánya uralkodott, s az egész társadalom a totalitárius rendszer takarója alatt aludta álmát.

Negyven évig élt a LEMP. Boldogtalan párt volt: viszonzás nélkül szerette népét, amely következetesen elutasította udvarlását. 1956-ban már úgy látszott, hogy közel van a házasságkötés pillanata. De akkor sem sikerült. Pedig hol kolbásszal, hol nacionalizmussal csábított. Hol türelemmel, hol bottal. Próbálkozott antiszemitizmussal, színes tévével, nyugati utazásokkal, színlelt vallásossággal. Keletre, Moszkva felé mutatva kacsintott vágyainak tárgyára, hogy tudod ugye, cicám, miről van szó…

Minden hiába, a nép hideg maradt és közömbös.

Az 1989. október 29-i spanyol választások előtt egy hónappal négy ellenzéki párt sajtókonferencián hívta fel a közvélemény figyelmét arra, hogy a szocialista irányítású spanyol televízió a választási előkampány során manipulálja a közvéleményt. A konzervatív Néppárt ellenőrző bizottság felállítását is javasolta. A délutáni híradó indirekt formában közölte a hírt, lényeges információkat elhallgattak. Például azt, hogy a pártok nem a szakembereket, hanem a főigazgatóságot bírálták.

„Romániában az élet kezd visszatérni a maga medrébe, de senki sem mondhatja, hogy ez már az új meder lenne” – kezdte a beszélgetést Király Károly, amikor az egyre jobban éleződő feszültségekről kérdeztem. „Az újra előkerülő gondok láttán nem szabad pánikba esni, vagy elveszíteni a hitet, a reményt. Túlzott naivitás lenne azt gondolni, hogy a Ceausescu szította gyűlölködés és előítéletek néhány nap alatt el fognak tűnni. Nemhogy baj, hanem kifejezetten hasznos, hogy az ellentétek nyíltan a felszínre kerülnek. Baj akkor lenne, ha semmi reményt nem látnánk a megoldásukra.