Akik a „mindenben teljesen egységes Szolidaritás” ábrándképét kergették, azoknak számára sokkoló lehetett az a felismerés, hogy a Szolidaritás vezetőségében már korán kialakult három politikai központ. Az első ilyen központ a Parlamenti Polgári Klub Elnöksége (lengyel rövidítése: OKP); a második Tadeusz Mazowiecki és kormánya; a harmadik pedig Lech Walesa és a Szolidaritás szakszervezet Országos Végrehajtó Bizottsága Gdanskban.

– Meglepetésként érte-e Önöket, hogy a szlovén pártküldöttség kivonult az ülésről?

Katja Boh: Úgy gondolom, Szlovéniában senki sem lepődött meg. A szlovén kommunisták ugyanis már a tavaly év végén tartott XI. kongresszusukon bejelentették elképzeléseiket, s közölték, hogy mindent megtesznek azért, hogy ezeknek a JKSZ kongresszusán érvényt szerezzenek, s azt is, hogy ha követeléseiket nem fogadják el, akkor kivonulnak.

– Hogyan tájékoztatták az eseményről a lakosságot az újságok, és hogyan látja az ügyet a szlovén ellenzék?

K.

A Vasárnapi Hírek január 21-i számában azt írta, hogy számos nyugati ország diplomatái aggodalmukat és csalódásukat fejezték ki az MDF tisztségviselői előtt bizonyos „félreérthető hangulatkeltések” miatt.

E hangok arra szólítanak fel minket, hogy gondolkodjunk el Közép- és Kelet-Európa konfliktusokkal leginkább terhelt problémájáról. Oroszországban, a szovjet köztársaságokban, Romániában és Jugoszláviában, legutóbb pedig szokatlan erővel Bulgáriában kiújultak a nemzetiségi ellentétek, amelyekről kétféle gondolkodás tapasztalható országainkban.

E konfliktusok az elnemzetlenítés politikáját folytató, s a nemzeti azonosságtudatot támadó totalitárius diktatúrák örökségei. A kommunizmus nemcsak a nemzeti kisebbségeket, hanem az úgynevezett uralkodó nemzeteket is támadta.

Növekvő jövedelemkülönbségek

A. Markovic programját alapvetően elfogadó Z. Popov (Újvidék), R. Beklic (Szarajevó) és D. Veszelinov (Belgrád) helyesli, hogy Markovic a központi szövetségi kormány szerepét erősítve a tulajdonformák szabadsága mellett szállt síkra, s jelentősnek tartja a vállalati törvény adta lehetőségeket, melyek a piacgazdaság irányába mutatnak. Z. Popov nagyra értékeli, hogy Markovic elválasztja a pártot az államtól.

– Az utca emberével beszélgetve olyan benyomásom támadt, hogy a hírközlés, különösen a televízióban, nem felel meg a demokratikus elvárásoknak. Mi az ön véleménye?

Gabriel Liceanu: Ugyanaz a régi gárda szerkeszti a programot, mint a hatalomátvétel előtt. Elviselhetetlen nyelvet használnak. A román nyelvet – ezt tartom a legnagyobb károsodásnak – negyven éven át teljesen tönkretették. Sem a szerkesztők, sem a megnyilatkozók nem képesek ettől a bükkfanyelvű közegtől szabadulni.

– Szeretné az Önök csoportosulása aktívan befolyásolni a hírközlést?

– Hogyan élik meg az orosz társadalom különböző rétegei az etnikai feszültségek éleződését a Szovjetunión belül?


Sakirova: – Mindenki tudja, hogy az etnikai problémák a legveszélyesebbek ma a Szovjetunióban. Nagyon sok orosznak fontos a Birodalom. Ugyanakkor sokan rettegnek attól, hogy az afganisztáni háború újrakezdődik, csak most a Szovjetunió határain belül. Szenvedélyesen tiltakoznak ellene, hogy az orosz fiatalok meghaljanak más népek miatt. Az emberek meg vannak kavarodva, és nem tudják feldolgozni egymásnak ellentmondó érzelmeiket.

Beszélő: A Reagan-adminisztráció idején ön, vezető külpolitikusként, az egyik szószólója volt a Szovjetunióval szembeni határozottabb fellépésnek. Ez nagy változást jelentett a hetvenes évek amerikai politikájához képest. Hogyan ítéli meg, a szovjet és a kelet-európai változásokra milyen hatással volt ez a politika?

A mazóviai „lengyel németek” drámája 1944-ben kezdődött. Ekkor a Vörös Hadsereg katonái minden gyűlöletüket és bosszújukat az első németlakta terület lakóin, rajtuk töltötték ki. A hivatalos lengyel közigazgatás olyan őslakosként kezelte a mazóviai németeket, akik nemzetileg megbízhatatlanok és politikailag gyanúsak. Így alakult ki az a tragikus helyzet, hogy míg a háború előtt, a német fennhatóság alatt, mint „lengyel disznókat” érte őket megaláztatás, addig a háború után a „német disznók” megjelölés volt ürügy az üldöztetésre.

– Az ön által szerkesztett lap behatóan foglalkozott a Pamjaty mozgalommal. Hogyan látja most ezt a szervezetet?

J. Zs.: Tavaly még tartottunk ettől a mozgalomtól, hiszen számos, egyformán kis szervezet létezett, s nem lehetett még tudni, melyik mekkora befolyásra tesz szert. Mára szerencsére kiderült, hogy a Pamjaty nem igazán jelentős; pár száz öregember a tagja, s nincs komoly tömegbefolyása.

– Kérem, vázolja fel a leningrádi ellenzék politikai színskáláját!

J.