„A peresztrojka Vendée-ja” – így jellemezte Belorussziát néhány évvel ezelőtt Alesz Adamovics író, s ezt a bélyeget jószerivel azóta se mosták le róla, sőt a parlament és a minisztertanács egymással versengenek, hogy e jelzőre minél inkább rászolgálhassanak.

Az utóbbi hónapok eseményei azt igazolják, hogy Belorussziában „bársonyos ellenforradalom” zajlik, melynek csúcspontja 1992. október 29.

Roland Hofwiler: Elnök Úr, a horvátok át akarják venni a szerbektől a balkáni rossz fiú szerepét?

Franjo Tudjman: Miért tesz fel nekem egy olyan tekintélyes lap, mint a Spiegel ilyen bevezető kérdést?

Kérem szépen. Katonai offenzívájuk miatt önöket elítélte az ENSZ Biztonsági Tanácsa…

Nem, nem. Ez így nem stimmel…

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a dalmáciai előretörést egyhangúan elítélte.

A két szervezetből álló „kisebbségi parlament” alapgondolata önmagában véve kifogástalan: a Szövetségi Képviselői Tanács (SZKT) látná el a politikai képviseletet, míg a Szövetségi Egyeztető Tanács a szellemi-kulturális irányítást. Az első testület létrehozása azonban hajszál híján megfeneklett, a hét végi alakuló ülésén mindjárt a legfontosabb kérdésben patthelyzet alakult ki.

Mindenekelőtt sajnálattal közölnöm kell, hogy nem hallgathattam meg Levon Ter-Petroszjan elnök újévi üdvözletét és az örmény néphez intézett beszédét. Mert igaz, hogy az óév utolsó napján a jereváni főpolgármester bejelentette: az ünnep alkalmából a kormány 3 (!) napra a köztársaság minden lakosa számára biztosítja a gáz- és villanyáram-ellátást, szilveszter este fél 11-kor sötétség borult a város jó részére. Nem volt újdonság: december 23. és 30. között összesen 10 órányit égethettük a villanyt, s a lakásom hőmérséklete sohasem haladta meg a +9 fokot.

1989 decemberében, Ceausescu bukását követően, különösen akkor, amikor híre ment a kommunista erőszakszervek sokfelé pusztító akcióinak, az annyiszor megalázott székelyföldi nép dühe is föllángolt: 3 román és 3 magyar közismerten népnyúzó rendőr, szekus meg hasonszőrű cinkosuk vált a népharag áldozatává. 1990 márciusában újra véres jelenetekre került sor Erdélyben, Marosvásárhelyen.

Nem csupán a Demokratikus Konvenció üléstermét lepték meg, hanem a pártvezérek lakásait is. Méghozzá a szó szoros értelmében. Dinu Patriciu liberális vezér lakásán például az öt telefonból négyben ütöttek tanyát (még a konyhaiban is).

– Az önálló Szlovákiát sokan a háború alatti, Hitler-csatlós szlovák állam folytatásának tekintik. Vannak, akik az akkori állam elnökét, Józef Tiso papot (akit mint háborús bűnöst végeztek ki) „korunk legnagyobb szlovák államférfijának” tartják. Az utcákon „Szlovákia 1939–1993” feliratos trikókat árulnak.

– Örülök, hogy nincsenek komolyabb érvei ezen állítások bizonyítására. Az ilyen gyanúk sértők a szememben. 1939-ben az önálló Szlovákia Hitler parancsa szerint született meg, míg 1993-ban ez egy, egész Európát felölelő demokratikus folyamat eredménye.

Meciar pártja, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) hibát hibára halmoz, és egyre nyilvánvalóbb, hogy a nagy hanggal követelt önállóság megvalósítására sem koncepcióval, sem szakembergárdával nem rendelkezett.

A templomok, rendházak, kápolnák java része 1789 után, a forradalmi törvények értelmében került köztulajdonba, azaz állami vagy helyhatósági tulajdonba. A tulajdonjogot a francia katolikus egyház nem igényelte és nem kapta vissza, noha a forradalom teremtette helyzetet csak a huszadik század elején törvényesítették. Az egyházi vagyon újabb hányada 1903 és 1905 között vált köztulajdonná, amikor – a missziós rendek kivételével – kiűzték a szerzetesrendeket Franciaországból. Visszatérésük után, másfél évtizeddel később, nem tartottak igényt elvett ingatlanaikra.

A múlt hét végén úgy tűnt, a genfi béketárgyalások racionális keretek közé kerülnek, mivel Radovan Karadzics, a boszniai szerb vezér fordulatos és fárasztó „dramaturgiai” effektusokkal „kipréselte” a boszniai szerbek parlamentjéből az új boszniai alkotmánytervezet jóváhagyását. A terv szerint a háborús térséget kantonizálnák, a tartományoknak nagyfokú önállóságot juttatnának.