Beszélő: A romániai politikai életben ma nemcsak az „Erdély-kérdés” számít kényesnek, hanem Besszarábia ügye is. Ön egyesüléspárti?

Horia Mircea Rusu: Véleményem szerint a hatalom nagy hibát követett el azzal, hogy elismerte Besszarábia függetlenségét. Besszarábia a balti államokkal együtt a Molotov–Ribbentrop-paktum következtében került a Szovjetunióhoz, de azoktól eltérően sohasem volt különálló, független ország: 1940-ig Romániához tartozott.

Még most, két héttel a párizsi Figaróban megjelent Václav Klaus-interjú után is folyik a találgatás, miért rúgta föl a cseh miniszterelnök a visegrádi megállapodást.

Marzena Domaras huszonöt éves csinos szőkeség, a férfiakat lázba hozó „szexi” típus. 1967-ben, a gdanski vajdaságban lévő Zblewo faluban született. Elvégezte a középiskolát, majd a gdanski Wieczór Wybrzeza című lapnál dolgozott. Egyszer járt Franciaországban, két hétig volt ott, állítása szerint jól beszél franciául, de ezt nem ellenőrizte senki. Épp a francia nyelvtudás adta az ötletet, hogy Varsóba visszatérve a párizsi Figaro tudósítójaként mutatkozzék be. Ennek a lapnak ugyanis a lengyel parlamentben nem volt tudósítója.

– Azt hiszem, a legtöbb németet feszélyezi, hogy Honecker, egy rendszer rettegett és hírhedt képviselője ilyen módon kibújt a felelősségre vonás alól. Ugyanakkor általános szabálya a nyugatnémet, illetve német jogállamiságnak, hogy aki ilyen súlyosan beteg, azt ne terhelje az eljárás: a jogállam azoknak az emberi méltóságát is tiszteletben tartja, akik mások emberi méltóságát súlyosan megsértették. A kielégítetlenség érzésétől úgy szabadulhatunk meg, hogy megpróbáljuk végiggondolni, miről is kellett volna szólnia a tárgyalásnak.

Karadzics boszniai szerb vezér ugyan a belgrádi „különítmény” (Milosevics, Csoszics, Bulatovics) nyomására mondotta ki az igent a genfi megállapodásra, de ez mégis azt jelentheti, hogy ezúttal először sikerül olyan rendezési formulát találni, amely mindhárom harcoló fél számára minimumként elfogadható. A horvátok és a bosnyákok beleegyezése, ha nem is mentes a taktikázástól, nem meglepő.

Szaddám Huszeinben aligha a halálvágy munkált, amikor kiprovokálta az Egyesült Államok vezette Irak-ellenes koalíciótól önmaga újbóli megleckéztetését. Egyfelől számíthatott arra, hogy az erőszak alkalmazása a legrosszabb esetben is csak korlátozott lesz, másfelől pedig reménykedhetett abban, hogy a leckéztető célzatú bombázások nem fognak olyan általános támogatást élvezni, mint a Kuvait felszabadításáért indított Öböl-háború. Öt nappal az első büntetőakció után nagyon úgy néz ki, hogy Szaddám nem számította el magát.

Az RMDSZ-nek a mérsékeltek és a radikálisok közt kell választania – fejtegette lapunk múlt heti számában Szőcs Géza, az RMDSZ volt politikai alelnöke. Az RMDSZ-nek döntenie kell: konfrontációs vagy integrációs stratégiát követ – vélekedett a Magyar Hírlapban a másik volt alelnök, Kolumbán Gábor. Voltak, akik azt mondták: az RMDSZ III.

El tudják képzelni, hogy generációk nőttek fel ebben az országban anélkül, hogy egy kísértetet, egy vámpírt, egy drakulát, egy zombie-t láttak volna? De ennek már vége. Sőt, megjelent az igazi horror: most a 154-ek bandája (mit nekünk a kínai négy) szórakoztat bennünket felnőtt rémmesével. Az új Charta ’77-ről van szó, amely feltámadt halottaiból, és rendelkezésünkre áll. Több mint négyszer annyian vannak, mint a hajdani igazak: pontosan 154-en.

Beszélő: Van-e most olyan törekvés az RMDSZ-en belül, amelyet veszélyesnek tart a szövetségre nézve?

– Van. A minap azt olvastam valamelyik honi magyar újságban: „vezérszólamot a parlamenti csoportnak”. Egész Kelet-Európában ismerős ez, ami nálunk is történik: a parlamenti csoport leválik a párt bázisáról. Nálunk ennek különösen súlyos velejárói vannak. Ez ugyanis először is azt jelenti, hogy a parlamenti csoport nem ott, nem abban a közegben fejti ki a tevékenységét, amelyből vétetett, hanem egy számára ismeretlen politikai környezetben, vagyis Bukarestben.

Clinton világossá tette, hogy szeretne megszabadulni a párt szélsőséges baloldali frakciójától: a radikális pacifistáktól, a volt béketüntetőktől és a szovjetszimpatizáns aktivistáktól. Az előző évek során ez a frakció komoly befolyással volt a párt külpolitikájára, deformálta azt, és jórészt őket terheli a felelősség azért, hogy a demokratákat az ország vezetésére újra és újra alkalmatlannak találták a választók, és nekik köszönhető, hogy az évek során a demokrata párt egyre több szavazatot vesztett.