Az első nekifutásra kötött alku szerint Norodom Szihanuk herceg, a sokat szenvedett ország egykori államfője, az ellenzék jelenlegi vezéralakja Hun Sennel együtt tagja lesz az ENSZ béketerve alapján tavaly létrehozott Kambodzsai Legfelsőbb Nemzeti Tanácsnak. Mégpedig Szihanuk lesz első, Hun Sen pedig a második számú vezető.

A liberális értékek, John Stuart Mill, Alexis de Tocqueville és Hayek liberális értékei valóságos reneszánszukat élik a posztkommunista korszakban. A kommunizmussal szembeni ellenállás során újra visszanyerte fényét az állampolgári szabadság, a parlamentarizmus, a kulturális és politikai pluralizmus eszméje, a tolerancia és egy olyan ország utáni vágy, amely mentes mindenféle ideológia diktatúrájától. A tervgazdaság kommunista modellje visszaadta a szabad piac eszméjének értelmét. A teljes államosítás kiváltotta a különböző magántulajdon-formák pluralitásának normáihoz való visszatérést.

A fellélegzés bizonyára még nagyobb, észlelhette a konferenciáról tudósító újságíró, ha a találkozó résztvevőit igazán érdekelni tudja bármi más, mint a jugoszláv válság, amelyet a tanácskozók sürgősen megoldandónak tartottak.

Azonban még mindig kényes kérdésnek számít Albániában, hogy ki is felelős a tömeges deportációkért, a máskéntgondolkodók fogva tartásáért… És egyáltalán, hogy a politikai foglyokkal kiknek kell elszámolniuk. A kommunista párt nemrég megtartott kongresszusán – melyen mellesleg a pártot „szocialistává” keresztelték át – az új elnök, Fatos Nano nyíltan kijelentette: a kommunista uralom éveiben legkevesebb háromszázezer albán vált a hatósági önkény áldozatává.

Egészen biztos, hogy Jugoszlávia csak kívülről és/vagy fegyveresen nem tartható egyben. Jószerével ez az egyetlen pont, amiben szerzőink egyetértenek egymással, miközben más-más nézőpontból veszik szemügyre a lapzártánk pillanatában még áttekinthetetlenül kusza jugoszláv helyzetet, s persze abban sem feltétlenül egyeznének meg, hogy egyáltalán maga a helyzet nevezhető-e még jugoszlávnak.

Die Zeit

A lengyel pápa és német püspökei meghirdették a kultúrharcot. Hogy miként fognak harcolni, arról ízelítőt adott II. János Pál a hazájabeli Radomban. Az abortuszt ismét egyenlőnek nyilvánította a gyilkossággal, egy sorba állította a németek főként lengyel földön kivitelezett Holocaustjával, és – egy lélegzettel – megvonta a Szejmtől, a szabadon választott lengyel parlamenttől a jogot, hogy továbbra is elnézze az abortusz büntetlenségét. De a lengyelek szemlátomást nem akarnak szót fogadni a pápának.

Kelet-Európa demokratikus ellenzéke mindig is arra törekedett, hogy a pártállami elnyomással szemben kinyilvánított szolidaritáson túl megteremtse a politikai együttműködés feltételeit is, ám a rendezett és rendszeres kapcsolatfelvétel pillanata csak mostanában érkezett el.

Kezdek gyanús lenni magam előtt. Mind ez idáig úgy gondoltam, hogy a közösség iránti felelősségérzetből, kötelességtudatból, sőt egyfajta áldozatvállalás kényszeréből látom el politikai funkciómat. Ám mostanában, amikor olyan politikusok állítják ugyanezt, akikről megvan a véleményem, arra kényszerülök, hogy folyton vizsgáljam önmagamat, s feltegyem magamnak a kérdést, vajon nem kezdek-e el én is magamnak hazudni, s vajon nem a be nem ismert önigazolási vágyról van inkább szó az én esetemben is, nem pedig a dolgok tiszta szolgálatáról?

A Bonn–Berlin-vita legfigyelemreméltóbb vonatkozása az, hogy egyáltalán van. Nehéz elképzelni, hogy Franciaországban vagy Olaszországban nagyszámú politikus komolyan elvitassa Párizstól vagy Rómától a fővárosi rangot, s hogy ezt ráadásul a közvélemény jelentékeny részének támogatásával tehesse. Csakhogy a németek nem olaszok vagy franciák, a német nemzet nem problémamentesen öntudatos nemzet.

Amikor ezt az újságot az olvasó kézhez kapja, Jelcin a Fehér Házban tárgyal. Partnere az Egyesült Államok elnöke, akitől nyomban megválasztása után hivatalos látogatásra szóló meghívást kapott. Ez a választási győzelem után olyan újabb győzelem, amire az orosz köztársaság elnöke sokáig hiába törekedett. Midőn a szenátus vendégeként Washingtonban járt, hasztalanul próbálkozott, Bush nem fogadta. Legutóbbi amerikai útja alkalmával pedig az elnök csupán „betévedt” Scowcroft nemzetbiztonsági tanácsadó szobájába, ahol a szoba gazdája „véletlenül” éppen Jelcinnel beszélgetett.