Az elmúlt hét végén a Helsinki Citizens Assambly elnöksége tanácskozásra hívta tagjait, az egykori kelet-közép-európai demokratikus ellenzék jeles képviselőit a jugoszláv válság megvitatására. A fő kérdés az volt, milyen következményekkel jár Jugoszlávia dezintegrációja Európa integrációja szempontjából, s melyek azok az okok, amelyek a jelenlegi helyzethez vezettek.

A sajtót figyelve úgy tűnik, hogy a csehszlovák közvélemény kissé közönyösen figyeli a KGST lassú kimúlását. A tartózkodáson persze nem kell csodálkozni. Csehszlovákiában az elmúlt másfél év során a KGST-vel kapcsolatban radikális és egymással sokszor alapvetően ellentétes vélemények láttak napvilágot; az emberek feltehetőleg belefásultak a KGST-piac összeomlásának figyelésébe. A prágai vezetés a rendszerváltás után úgy vélte, hogy a szocialista monstrumot azonnal és radikálisan fel kell oszlatni.

Ügynök itt, ügynök ott

A Stasi-akták – számuk állítólag hatmillióra rúg – hol itt, hol ott bukkannak elő. Télen, a választások után úgy tűnt, Kohl kancellárnak vezető pozícióját a CDU élén meg kell osztania keletnémet kollégájával; a tervek szerint Lothar de Maizire alkancellár vagy a Bundestag elnöke lett volna. A Spiegel a legjobb pillanatban tudatta a közvéleménnyel, hogy a törékeny termetű politikus „Czerny” fedőnéven a Stasinak dolgozott – a keleti CDU vezetője eltűnt a közéletből.

Igaz ugyan, hogy közvetlenül az összecsapásokat megelőzően a belgrádi Danas ismét a horvátoknak küldött, romániai eredetű géppisztoly-szállítmányokról cikkezett, mégsem ez keltette fel a megfigyelők érdeklődését. Sokkal inkább azok a bukaresti jelzések, melyek ottani hivatalos körök kétértelmű magatartására utaltak a délszláv államalakulat felbomlásával kapcsolatban.

„Az idegenek gyűlölnek minket” – mondja Szlobodan a Borovo Szelo-i út oldalán a fűben hasalva, és közben nem kis rutinnal, fél szemével a pár száz méterre álló páncélost nézi. Forróság van, tömény hársillat, meg néhány fegyver az úton. „Az idegenek nem ismernek minket” – folytatja Szlobodan. „Azért mondanak olyanokat, hogy mi levágtuk a horvátok fejét. Pedig tudhatnák, hogy a Thomson géppisztoly olyan, hogy ha azzal valakit nyakon lövök, akkor annak lerepül a feje.” Gondolkodik egy kicsit.

Szerbia és a kettős – szerb és Crna Gora-i – identitása legkisebb köztársaság, Crna Gora az államjogi vitákban a föderáció híveként lépett fel. Ebben éppúgy szerepet játszanak a nagyszerb nosztalgikus hegemón törekvések, mint a fejlettebb területek megtartását célzó gazdasági szempontok, de az is, hogy az ország területileg leginkább szétszóródott népe a szerb. Ezért ha Jugoszlávia a mai belső határok mentén esne szét, a szerb nemzet államilag ugyanúgy feldarabolódna, mint a magyar.

Horvátország és Szlovénia a konföderációt szorgalmazza.

elnökének, hogy öt esztendőn át legjobb tudása szerint szolgálta az ország érdekeit. S még inkább, hogy elhatározta, jövőre nem jelölteti magát újabb hat esztendőre. Ausztria viszont nem köszöni meg a harmadik legnagyobb politikai tömörülés, a Szabadságpárt elnökének, hogy ismét fasisztabarát kijelentésre ragadtatta magát. Még kevésbé, hogy náciszimpatizáns véleményének hangoztatására a karintiai parlamentet találta alkalmasnak.

Horvátország és Szlovénia egy napon jelentette be kiválását Jugoszláviából, a szövetségi hadsereg azonban fegyveres támadást csak Szlovénia ellen indított. Az elmúlt napokban egyértelművé vált az a szerepmegosztás, hogy Ljubljana ellen a Jugoszláv Néphadsereg reguláris egységei támadnak, míg Horvátország egyes részei ellen a szerb nacionalista fegyveres egységek lépnek fel. Hogy miért? Bizonyára szerepet játszik ebben a két ország mérete, de elsősorban nemzetiségi összetétele.

Bronislaw Geremek, a hetvenes évek lengyel repülőegyetemeinek professzora, „rektora”, Walesa 1980-as tanácsadója és mostani ellenfele használta a minap ezt a képet a három közép-európai ország és „Európa” viszonyáról. Tulajdonképpen ez az allegória vitt rá – na meg a krónikus pénzhiány –, hogy írjak egy beszámolót a bécsi Institut für die Wissenschaften vom Menschen Közép-Európa fórumáról.

„Bombázzák a repülőteret!” – kiált be Nick, a reuteros fiú a földalatti sajtóközpontba. Épeszű ember ilyenkor átvonul szembe, a Köztársaság tér alatt lévő óvóhelyre, de hát ki látott már épeszű újságírót? Rohanunk föl a lépcsőn, és közben mindenki kiabál az ismerősének: „Hé! Hol van a repülőtér?” Mi még szerencsésebbek vagyunk, a Nikon a cserélhető objektívekkel is könnyebb, mint a tévéseknek a kamera, ezért először nekünk kell lerázni az ajtónál rémüldöző lányokat.