Az Öböl-háború eufórikus napjai gyorsan elmúltak. Nemhogy az előre beharangozott „új rend” nem jött létre a Közel-Keleten, de Szaddám Huszein hatalma megszilárdulni látszik, miután sikerrel verte le – a nyugati csapatok asszisztálása mellett – előbb á síiták, majd a kurdok felkelését, amelyek nélkülöztek bármiféle külső támogatást. Miután több kijátszási kísérlet után Irak végül is lehetővé tette az ENSZ-, illetve IAEA-megfigyelők számára nukleáris kapacitásai ellenőrzését, valószínűsíthető az Irakra nehezedő gazdasági nyomás fokozatos enyhítése is.

Traian Chebeleu, román küldöttségvezető, a nemrég zárult – és a kisebbségek helyzetével foglalkozó – helsinki utóértekezleten, a magyar küldöttség július 15-i nyilatkozatára válaszolva, könnyedén azt ajánlotta mindenkinek: minthogy az 1990-es, marosvásárhelyi események úgymond nem a jelenhez, hanem a múlthoz tartoznak, borítsunk fátylat rájuk. A felejtés egyébként is üdvösebb lesz mindenkinek. A több áldozatot követelő, pogromjellegű „események” kapcsán azonban nem mindenkinek sikerült ily könnyed megállapításokra jutnia.

Román vélemény szerint az események 1990.

Beszélő: A nemzeti kisebbség fogalma sajátos kollektívumot feltételez, ami bizonyos értelemben kitágítja a kisebbség jogvédelmi lehetőségeit. Mennyiben mondható ez el a „társnemzet” fogalmáról?

Tóth Sándor: Tartok tőle, hogy e terminus hívei redukált nemzetfogalommal dolgoznak. Tudniillik a nemzet politikai funkciójára összpontosítanak, holott Európában más funkciók épp a nemzetet tették azzá a formává, mely révén az egyes – a sajátos útján – az egyetemeshez kapcsolódik. Ez a nemzet kulturális, mondhatnám azt is: humanizációs funkciója.

Bretter Zoltán: Mi váltotta ki az újabb menekülési hullámot?

Arban Ruko: A kommunista hatalom rövid távon valamiféle gazdasági csodában bízott. Az emberek azonban türelmetlenek, és rengetegen választják az emigrálást.

Jó néhány albán emigránshelyet meglátogattam az utóbbi időben. Például Tesszalonikiben 20 000 ember él, borzalmas körülmények között. Semmi esélyük, hogy állást vagy lakást kapjanak.

A botrány – mint arról már korábban beszámoltunk – a Charta ’77 aláírója, Stanislav Deváty interpellációjával kezdődött. A Szövetségi Gyűlés parlamenti képviselője szerint a slusovicei szövetkezet együttműködési szerződést írt alá az StB-vel, s ennek fejében információkhoz, engedélyekhez, nyersanyaghoz, ösztöndíjhoz és kiviteli kvótákhoz jutott.

A vizsgálat eredményeit még nem hozták nyilvánosságra, a litván sajtóban viszont egyre több szakértői állásfoglalás lát napvilágot. Az eddig ismert tények egyértelműen azt bizonyítják, hogy ezt a terrorcselekményt csak a KGB segítségével, illetve jóváhagyásával követhették el: a hadművelet illeszkedett a litván határállomások elleni megfélemlítő akciók sorába, sőt a forgatókönyv is megegyezett az előző támadásokéval. A különbség „csupán” annyi, hogy az OMON harcosai eddig csak „testi fenyítésben” részesítették a vámosokat, gyilkosságra most vetemedtek először.

Az augusztus eleji lapok még azt találgatták, elmegy-e Gorbacsov megérdemelt rendes évi szabadságára, hiszen a litvániai eseményekből akár katonai puccs közeledtére is lehetett következtetni. Ügy látszik azonban, az elnök-főtitkár biztonságban érezte magát: teljes léleknyugalommal elutazott nyaralójába, miután elmondta „előre be nem jelentett” televíziós cirkuszi beszédét, és hozzá „szigorú” elnöki rendeletben kenyeret rendelt az „illetékes” vállalatoktól.

Bretter Zoltán: A sajtó tele van feltételezésekkel: végül is most ki harcol kivel Jugoszláviában és miért?

Sonia Licht: A tét alapvetően az új határok kijelölése: a szerb és a horvát elitek úgy gondolják, hogy ez most a megfelelő pillanat az új határok kiharcolására. Azt nem tudnám megmondani, hogy alacsonyabb szinteken is mindenki tudatosan végiggondolja-e ezt: sokan, azt hiszem, egyszerűen belesodródnak a harcokba.

Mindenesetre félrevezető, ha a történetet csetnik-usztasa összecsapásra redukáljuk.

Mit hoznak a kilencvenes évek Japán számára? A szigetország az egész világnak leckét adott gazdasági fejlődésből, de még csak az ábécénél tart önálló politikai arculatának megformálásában.

Svájc ünnepel. Augusztus elsején a Rütli mezejére sereglett az ország színe-java, hogy megemlékezzék a legendás esküről: a három őskanton 1291-és szövetkezéséről. Az állam kezdetének tekintett esemény (avagy mítosz) óta eltelt 700 évre elégedetten nézhet vissza a helvét állampolgár, aki a jubileumi évben még csúcstartó is: amióta Szaddám Huszein lelökte Kuvaitot az emelvényről, Svájcban a legmagasabb az egy főre eső évi átlagjövedelem.

De a svájciak boldogsága mégsem felhőtlen: újságjaik tanúsága szerint identitási válságban szenvednek.