Ha figyelembe vesszük azt a rövid időszakot, ami Ion Antonescu marsall Romániája számára – a zsidókérdés energikus és végleges megoldását illetően – rendelkezésre állt, meg kell állapítanunk, hogy ebben az ország jövője és Romániának az új Európában betöltendő helye szempontjából oly fontos kérdésben meglepő előrehaladás történt.

A német vezető, aki a legtöbbet tette, azért, hogy Gorbacsovot meginvitálják a brit fővárosba, jól tudta, mekkora jelentősége lehet a személyes varázsnak, a frappáns érvnek, a tenni akarás elhitetésének, s ezért néhány nappal a nagy összejövetel előtt, még egyszer szemügyre akarta venni a pártfogoltját. Kijevben volt a találkozón és Kohl öt órán át osztogatta a viselkedési tanácsokat, s közben partnerét fürkészte. „Hat még a karizmája? Ki lehet még állni vele? Avagy már ő is éppoly viharvert, mint óriási birodalma?

A Magyar Szó keddi száma kommentár nélkül ismerteti a Megújhodási Mozgalom (Vuk Draskovics pártja) szabadkai bizottságának követelését, hogy tiltsák be a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét és a Vajdasági Horvátok Szövetségét. Sajtóértekezletükön, teljesen meghamisítva a tényeket, Ágoston Andrást és a VMDK vezetőit azzal vádolták, hogy a hadsereg bojkottjára szólították fel a magyarokat, „s ezzel közvetlenül szembeszálltak a szerb állammal”.

Egy politikai kurzus helytállósága sok mindenen megmérettetik. Politikai barátok és ellenlábasok, külországi partnerek és bajkeverők, honi polgárok ezrei kísérik lankadatlan figyelemmel lépéseit. Értékelik vagy éppen bánják, ha következetes, tiszta vonalvezetésű, a lehetőségekkel élni tudó és itthon s külföldön eladható. Kimondják, ha e vonalvezetés nincs ínyükre, vagy ha úgy vélik, hogy a kurzus jó, csak éppen nincs rá vevő. De mindnyájan, ellenfelek s szimpatizánsok is csak fintorognak, szemöldöküket vonják, ha kiderül, hogy e kurzus maga sem tudja, hogy mit akar.

Bukarestben gyakoriak az „egyhangú állásfoglalások”. A legfelsőbb vezetés már az elmúlt évtizedekben is csak egyhangúan foglalt állást, e tiszteletre méltó hagyományról pedig, úgy látszik, Romániában ma sem óhajtanak lemondani. Azazhogy vannak bizonyos nyugtalanító jelek. A magyarok például az elmúlt héten nem voltak hajlandók részt venni a Ion Antonescu marsallt a haza hőseinek sorába visszaemelő parlamenti megemlékezésen.

A nyugtalanító fejlemények ellenére némely megfigyelők úgy vélik, ma több esély van a jugoszláv válság viszonylag békés megoldásara, mint egy vagy két hét előtt, és a „végvári küzdelmek” kiéleződése a megbékéléstől mindennél jobban irtózó háborús párt fokozott erőlködésének a következménye. De valójában megnőtt a kompromisszumos egyezség kilátása a sikerre, és –óvatosan fogalmazva – kevésbé növekedtek az általános vérontás, nyomor és zűrzavar kilátásai.

A múlt héten, hosszabb szünet után ismét összeült a jugoszláv államelnökség.

Amikor a „szocialista néphadsereg” a függetlenség kinyilatkoztatása után véres támadást intézett Szlovénia ellen, a macedónok azonnal felajánlották „testvéri segítségüket”: „A belgrádi agresszort minden eszközzel térdre kell kényszeríteni” – hangzott a Skopjéban székelő macedón parlament egyik nyilatkozata. És hogy szavaiknak nyomatékot adjanak, azon nyomban önkénteseket toborzó felhívásokat adtak közre – a Macedón Forradalmi Szövetség (IMRO), a legnagyobb parlamenti párt aláírásával.

A pozsonyi Komensky Egyetem a szlovák kormány megbízásából ez év májusában ismét felmérte a lakosság politikai és nemzeti állásfoglalását. A tavaly októberben megtartott első felmérés adataival összevetve érdekes folyamatot figyelhetünk meg. Kiderül, hogy alig több mint fél év alatt lényegesen csökkent a változások híveinek száma, s ma Szlovákiában többségben vannak azok, akik szerint a kommunizmus jobb rendszer, mint a mostani.

Jugoszláviát a szerb vezetés tette tönkre, mégpedig fokozatosan és szisztematikusan. Megakadályozta és visszautasította Szlovénia, majd Horvátország, Bosznia és Macedónia minden függetlenedési kezdeményezését, hogy közben újjászervezze a közös jugoszláv államot. Megtagadta a Koszovóban élő albánok elemi emberi és polgári szabadságjogait, ugyanakkor arra bujtogatta a kommunista rezsimtől éppen megszabadult Horvátország szerb kisebbségét, hogy lépjen fel jogai és autonómiája érdekében.

A háborút a szlovén vezetés idézte elő azzal, hogy egyoldalúan kívánt kiválni Jugoszláviából; azzal, hogy kinyilvánította függetlenségét; azzal, hogy nemzetközi határt állított fel Szlovénia és Horvátország között, valamint önálló határt húzott meg Jugoszlávia határai mentén Olaszországgal, Ausztriával és Magyarországgal.