Mi történt velünk? – kérdezik inkább tanácstalanul, mint költőien a német tárcaírók. Arra ugyan aligha számított bárki is, hogy az állami egység létrehozása után minden konfliktustól mentes, mennyei harmónia fog uralkodni a német tartományok fölött. Az sem látszott különösebben valószínűnek, hogy egy alkotmányos aktus egyik napról a másikra át tudja hidalni azt a pszichológiai szakadékot, amely az ex-NDK lakóit a régi NSZK polgáraitól elválasztja. De arra sem gondolt senki, hogy ez a szakadék az állami egység körülményei között tovább mélyül. Pedig bizonyos értelemben ez történt.

Újvidékre mégis belopakodott a nyár. A hangulat drámai, de itt legalább nem lövöldöznek. Az emberek a teraszokon üldögélve rezignáltan reggeli habos kávéjukat kevergetik, és a polgárháborúról vitatkoznak. Valóban, mikor kezdődött? – kérdezik döbbenten. Az egykori frakcióharcok részesei, nem kis kárörömmel, pontos dátumokat emlegetnek. Persze attól függően, ki és mikor vesztette el a hatalmát.

A tanácskozás egyik témája a kelet- és közép-európai liberális sajtó volt. A szovjet típusú totalitárius rendszerek 1989–90-ben bekövetkezett összeomlásáig az addig üldözött „ellenzéki” illegális mozgalmak politikai tevékenységében különlegesen nagy szerepet játszott a demokratikus „második nyilvánosság” megteremtése, ezen belül is kivált az ellenzéki („szamizdat”) sajtó.

Azzal a kéréssel fordulunk a Magyar Köztársaság kormányához és a törvényhozáshoz, hogy szüntessék meg a volt politikai foglyok kárpótlásánál alkalmazott különbségtételt.

Igazságtalannak tartjuk, hogy a jelenlegi kárpótlás különbséget tesz a volt pártállam politikai foglyai között, nem adva például nyugdíj-kiegészítést az 1963 után bebörtönzötteknek, ellentétben a korábban bebörtönzöttekkel.

Érthetetlennek és különösnek tartjuk azt is, hogy a Miniszterelnök úr ez év őszére jelzett kárpótlási törvényjavaslata, az eddigi állapot mintegy fenntartásaként, ismét csupán

Még mielőtt az első puskalövés eldördült volna, gazdasági háború tört ki Jugoszláviában. Szlovénia és Horvátország másfél évvel ezelőtt felfüggesztette a befizetéseket az elmaradó országrészek fejlesztését szolgáló alapba. Ellenlépésként a szerbek bojkottot mondtak ki a két nyugati köztársaságból származó árukra. A viszály mind jobban kiéleződött, s bár vér nem folyik, ez is egy szennyes háború, amelyben minden álnokság megengedhető. Az Adria horvát partszakaszán különadót vetettek ki a szerbek házaira, nyaralóira, ami főként az egykori vendégmunkásokat sújtja.

„Jugoszlávia csak káoszként vagy diktatúraként létezhet”


Beszélő: Szlovénként már kibicnek érezte magát a jugoszláviai írók vitájában?

Drago Jancar: Nem teljesen. Azt hiszem, ezen a vidéken senki nem senki sem lehet igazán kibic. Sem a magyarok, sem a kisebbségek nem maradhatnak ki ebből a játékból, már csupán az alapvető demokratikus értékek miatt sem. Aki nagyon semlegesen akarja figyelni az eseményeket, az is megégetheti magát.

Amikor Ante Markovics épp egy éve, 1990. július végén megalakította a Reformerők Szövetségét, még az emberközpontú szocializmust jelölte meg célként, a nemzeti kérdésről csupán annyit mondott, hogy „az állam hatékony parlamenti állam legyen, amelyben önkéntesen egyesülnek népei és köztársaságaik, és amely az elszakadást is tartalmazó önrendelkezési elvekre épül”. 1990. november végén közzétettek még néhány tézist a nemzeti egyenjogúságról, egyebek között minden nemzeti közösség egyéni és kollektív jogainak elismeréséről, az anyanyelvi oktatásról.

Nagy átok ez a sok török. Most például a jól bevált Röszke helyett Hercegszántónál kell átlépnem a határt. Legalább 100 kilométer kerülő. Itt, a Szeged–Baja országúton is jó nagy a forgalom, a tompai átkelőig folyamatos a kocsisor. Hercegszántón kicsit kekeckedik a magyar vámos, aztán átenged. A jugoszláv kolléga pillantást vet a csomagtartóra, teli van Magyar Naranccsal, nézegeti, ízlelgeti, a vámos kolléga megmutatja a rendőr kollégának: Vigyem vissza Magyarországra! Próbálok érvelni, alkudozom. Aztán visszaviszem.

A legfőbb nehézség az, hogy a status quo egyszerű befagyasztása, pontosan körvonalazott célok nélkül nem vezethet eredményre. Az EK közvetítői kénytelenek elismerni, hogy sem a vég nélküli vitáknak nincs semmi haszna, sem annak, ha a szokásos módon egy asztal köré ültetik és arra biztatják a szemben álló feleket, hogy kölcsönös engedményeket téve intézzék el nézeteltéréseiket.

A balti kormányok hiába határozták el, hogy szakítanak a szovjet típusú parancsgazdasággal, mindez keveset jelent akkor, amikor hiányoznak a gazdaság feletti ellenőrzés elemi eszközei. A függetlenedést különösen az nehezíti, hogy mindhárom gazdaságot bénítja az úgynevezett keleti kereskedelem, vagyis a Szovjetunió köztársaságainak részesedése: termelésük 50-60 százalékát „exportálják” a többi köztársaságba, míg a külföldi országok részesedése kivitelüknek csak 8-10 százalékát teszi ki.