Amilyen átfogó a kormány múlt héten benyújtott javaslata a munka törvénykönyvének módosítására, annyira jelentéktelen is. A félszáz pont, amelyben az előterjesztés változtatni kiván a fő munkajogi kódexen, nem változtatja meg érdemben a munkavállalói kontra munkaadói pozíciókat. Két apró módosításnak a bérből és fizetésből élők örülhetnek.
A fűnyírási kényszerre talán legjobb példa az egyetemi tandíjügy. Szeptembertől minden diák havi 2000 Ft-ot fizet, hallhattuk. A tandíjreform ellen a fő érv eleddig úgy hangzott: nincs előkészítve, nem dolgozták ki még az ellentételezést, a diákhitelrendszert. Persze, hogy nem dolgozták ki, mert mindenki arra számított: bár lépten-nyomon beszélnek róla, úgysem merik bevezetni. Az MSZP elnöksége (Horn Gyula távollétében) két héttel ezelőtt úgy foglalt állást, hogy ebben a kormányzati ciklusban jobb is lesz elfelejteni az egészet.
Ismét nyakunkon a kultúrharc. Ha ezt a szót hallom, a közismert zsánerkép jut eszembe, a szombati mulatságon a víg cimborák körében valaki bedobja a varázsigét: Öreg, gyere ki a kultúr’ elé! Most a helyzet bonyolultabb. Egy rojtos nadrágú bölcsész ma lényegében egy módon lehet milliomos: a médiákokban. Így nem csoda, ha a „kultúrharc” leginkább ezek körül burjánzik. Viszonylag ritkán lehettünk tanúi olyan tüntetéseknek, ahol a „Ki a liberálbolsevik énektanárokkal az általános iskolákból!” jelszavát skandálta volna a feldühödött tömeg.
1994. június 4-én, a koalíciós tárgyalások küszöbén azt nyilatkoztad a Népszabadságnak, hogy az MSZP-nek gesztusokat kell tennie, fel kell ajánlania az SZDSZ-nek a tárcák egyharmadát és esetleg a parlamenti elnöki posztot is. Akkor lelkes koalíciópárti voltál.
Ezzel a nyilatkozattal valóban szerettem volna világossá tenni az álláspontomat. Természetesen nemcsak a magamét, mert egy bizonyos körrel ezt alaposan megbeszéltük.
Több oka volt annak, hogy én akkor a koalíciót támogattam.
A március 1-jei Nagy Meghallgatáson – ahol is a „kultúrharc” vitelével vádolt kultuszminiszter ült a Kulturális Bizottsággal szemközt – olybá tűnt, mintha a kormánynak nem volna számottevő ellenzéke.
Számottevő ellenzékről akkor beszélhetnénk, ha a kormányzattal szemben álló, az iránt gyűlöletet tápláló erők képesek lennének érvelni amellett, miért a szembenállás, miért a gyűlölet. Ha eltekintenénk e követelménytől, fölöslegessé válna a bizottsági meghallgatás: elegendő lenne, ha a szóban forgó erők egyszerűen kihívnák a Fehér Ház elé Fodort szólózni.
Fodor Gábor a múlt év júliusában úgy került a tárca élére, hogy sem bürokratikus gyakorlattal, sem minisztériumi hátországgal nem rendelkezett. Az új apparátus kialakítása az oktatás területén viszonylag simán és gyorsan ment. A miniszter kabinetirodája is kiépült. A kultúra felügyeletére hivatott helyettes államtitkári poszt azonban sokáig üresen maradt, láthatóan senki nem kívánt e kényelmetlen székbe ülni. A sokadik kiszemelt, a szintén outsider Török András végül elvállalta, és aug. 15-én munkába állt.
Demszky Gábor már tavaly ősszel utalt rá, hogy a Fővárosi Önkormányzat nagyvonalú kulturális mecenatúrájának folytatása szétfeszíti a város költségvetésének kereteit. (Beszélő, 1994. november 10.) Arra azonban kevesen számítottak, hogy a megígért pénzügyi szigor elsőként éppen a város legkedvesebb gyermekét, a Budapesti Fesztiválzenekart készteti ultima ratióra.
A helyzet azért is fonák, mivel a közfinanszírozás szempontjából a Budapesti Fesztiválzenekar messze a legolcsóbb zenekar.
Havas Henriknek a zord időkben, Nahlik, Csúcs és Pálfy G. urak médiaországlása évadján Kis János olvasta a fejére – igaz, tán épp a zord időkre való tekintettel igen tapintatosan –, hogy cigány interjúalanyával szemben olyasmit enged meg magának, amit mással nem tenne meg. A rádió 168 Órájában „a fehér férfi leereszkedő fölényével faggatta” Daróczi Ágnest, akit a tévéhíradó emberi méltóságában megsértett.
Azok a zord idők elmúltak, Pálfy G. stábja már nem manipulálhat Daróczi Ágnes arcképével, Havas Henrik pedig nemcsak kora reggel, hanem este is szerepelhet a képernyőn.
A nem kellően biztonságos mohi atomerőmű ellen tiltakozókat azzal hűtötte le a környezetvédelmi, majd a külügyminiszter is, hogy Magyarország tiltakozása a szlovák kormánynál aligha lehetne hatékony, a magyar kormány tehát akkor jár el helyesen, ha a legkisebb rosszat választja, nem hajszolja bele a szlovákokat egy olyan helyzetbe, ami egy még rosszabb állapotot eredményezne. Ha ugyanis, orosz segítséggel vagy saját erőből kéne befejezniük az erőművet, akkor nem a fejlett nyugati, hanem az ósdi keleti technológiát alkalmaznák, ergo, az eredmény egy kevésbé biztonságos erőmű lenne.
A főváros második kerületében lévő Ady Endre Utcai Általános Iskola épületére, amelyben jelenleg önkormányzati iskola és óvoda működik, az 1991/XX. törvény alapján igényt nyújtott be az 1945 előtti tulajdonos, a Szent Orsolya-rend. Mivel azonban az iskola üzemeltetését az egynéhány főt számláló orsolyiták ellátni nem képesek, a tulajdonjog megtartása mellett átruházták a használati jogot a ferences rendre.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét