Az MSZP ugyan az egyik legfegyelmezettebb magyar politikai párt, de – akár a többi – folyamatosan sokféle, egymásnak gyakran ellentmondó jelet bocsát ki. Az elemző örök dilemmáját, hogy mi a mértékadó üzenet, és mi súlytalan, a politikai pártok esetében tovább bonyolítja, hogy a kibocsátott jelek egy része tervezetten torz. A pozíciónyerési céllal folytatott sokszereplős játékok már csak ilyenek.
„Nagyon jó érzés most itt, ebben a teremben lenni – kezdte előadását Kis János –, mert az ember úgy érzi, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége ismét emelkedőben van. Azt gondolom, hogy ez az esemény nemcsak a párt egy szűk szeletének öröm, hanem az egész párt életében is jelentős esemény.”
„Magyarországon nincs olyan társadalmi csoport, mely ne volna elégedetlen a helyzetével – folytatta az előadó.
Ha visszatekintünk a ’89-es választásokra, azt látjuk, hogy a mi pártunk volt az, amelyik a legradikálisabban rendszert változtató pártként tűnt fel a választók szemében, és mégis alulmaradt. A győztes az a párt lett, amelyik azt ígérte a választópolgároknak, hogy viszonylag nyugodtan, simán át tudja vezetni ezt az országot a szocializmusból a polgári társadalomba.
A mai magyar politikai osztály nagyobb része kezdőkből áll, különféle kezdőkből, fiatal kezdőkből és koros kezdőkből, de mindenki magán viseli az amatőrség jegyét. Tanuló politikai osztályról van tehát szó, úgy, ahogy tanuló társadalomról, hiszen egy parasztnak, egy kisvállalkozónak, egy munkásnak, aki a munkahelyi piacon meg akarja állni a helyét, mindenkinek meg kell tanulnia azt, hogy hogyan lehet most létezni az új keretek között.
A nagyteremből kiszorultak feszült figyelemmel követték az eseményeket az előtérben és a földszinti társalgóban elhelyezett képernyőkön. Tamás Gáspár Miklós zászlóbontásnak nevezte a Liberális Koalíció összejövetelét, amelynek elébe majdhogynem pártalapítói várakozással tekintett a közönség.
Király Béla tábornokot, a parlamenti SZDSZ-frakció tagját életútja tendenciózus elferdítésével igyekezett lejáratni Kubinyi Ferenc cikksorozatában a Magyar Fórum hasábjain. Kubinyi egyik állítása az, hogy Király Béla az 1956-os forradalom napjaiban „azt tűzte ki célul, hogy az összes karhatalmi fegyveres alakulat fölött átvegye a parancsnokságot” (Magyar Fórum, április 29.).
„Bizonyításul” Kubinyi előhozakodik Csongovai Per Olaf nevével; Csongovai a Tűzoltó utcai felkelőcsoport társparancsnoka volt, a forradalom leverése óta Franciaországban él.
A gyöngébb felejtőképességgel rendelkező olvasóink még bizonyára emlékeznek arra, hogy az Új Magyarország indulása idején a Beszélő örömmel üdvözölte a köztiszteletben álló Albert Gábort a lap élén, s ezt abban a reményben tette, hogy a kormányhoz közel álló napilap az ő vezetése alatt az ellenzék mértékadó és mértéktartó vitapartnere lesz. Albert Gábor azonban hamarosan elszállt, a mi reményeink pedig még hamarosabban.
Az Új Magyarországot azonban továbbra is szorgalmasan olvassuk, mert ez ellenzéki lapszerkesztőknek kötelező, de ellenzéki lapolvasóknak is ajánlott.
Vizsgálatom abból állt, hogy összeírtam, megszámoltam, és a kérdezett személyek politikai hovatartozása szerint csoportosítottam az Új Magyarországban, a Magyar Fórumban, valamint hőn szeretett Beszélőnkben megjelentetett interjúkat. Mennyire ragad bele egyik vagy másik újság a maga baráti közegébe, politikai szubkultúrájába, és mennyire igyekszik kidugni a fejét belőle?
Az Új Magyarországot inkább „keresztény-nemzeti”, a Magyar Fórumot inkább „népnemzeti” irányzatúnak mondanám, a Beszélőre pedig a „szociálliberális” jelző illik leginkább. Melyik kíváncsibb a szomszéd kertjére?
„ELŐSZÖR FELVERJÜK A PORT, AZUTÁN AZT MONDJUK, NEM LEHET LÁTNI.” – BERKELEY
Polgártársaink általában megnyugtatónak találják, ha a bűnelkövető börtönben csücsül, és nyugtalanítónak találják, ha szabadon flangál. Ez kézenfekvő. A tekervényes gondolkodású liberálisok számára pedig minden gyanús, ami kézenfekvő.
Torgyán a törvényesen bejegyzett Kisgazdapárt törvényes elnöke, akkor is, ha nem szeretjük. Megjegyzem, nem mi fogadtuk el koalíciós tárgyalópartnerül, nem mi választottuk frakcióvezetőnknek. Mindezt azok az urak tették, akik június 15-én, hétfő délben parlamenti székükben hörögtek és ordítottak, kényszerzubbonyért, orvosért, sőt állatorvosért kiabáltak, mérhetetlen fölháborodásukban beleöklöztek a karjába, miközben képtelen kalandregényét előadta a hadsereggel, kommandósokkal és titkosszolgálatosokkal megtámogatott puccsról őellene.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét