Annyi bizonyos, hogy a karriertípusú rendszernek meglehetősen következetes – vagy inkább szélsőséges – változatát honosította meg minálunk az Országgyűlés március 31-i döntésével. A köztisztviselői törvény (a „Ktv.”) a koalíciós pártok egységes akaratát fejezte ki, az ellenzék fegyelmezett ellenkezése (illetve a szocialisták vegyes „nem” és tartózkodó szavazatai) mellett.
A deregulációs törvény értelmében „a rendőrséget a belügyminiszter – a jogszabályok és az államirányítás egyéb eszközei útján – irányítja”.
Minthogy a rendőrséggel kapcsolatos törvények elfogadásához kétharmados többségre van szükség, a kormányzati munkamegosztás módosításáról szóló törvény (1990. évi LXVIII. tv., 1990. szept. 15.) nem is foglalkozik a rendőrség irányításával.
Akármi történik is, a törvényszöveg lényeges megváltozására aligha számíthatunk. Nyomon követve a tervezet alakulását, végig a kormány első félidejének két éve alatt, csak azt állapíthatjuk meg, hogy készítői egyre inkább központosított, egyre inkább hierarchikus, kasztszerű rendőrséget képzelnek maguknak.
Cikkünk első része a rendőrség irányításának és az önkormányzatokkal való kapcsolatának kérdéseivel foglalkozik.
Az önkormányzati törvény egyértelműen rögzíti: a céltámogatás alanyi jogon jár mindazoknak az önkormányzatoknak, amelyek a céltámogatási teltételeknek megfelelnek. A gyakorlatban azonban a garanciák nem működnek. A költségvetésben nincs biztosítva a szükséges pénzügyi fedezet, menet közben és nehezen követhetően változnak az igényjogosultság feltételei, nem mindig mérik egyforma mértékkel az egyes pályázatokat, olykor szerephez jut a normatív elvekkel összeegyeztethetetlen kijárás.
Hogy a magánjogiasság alapfeltételével kezdjük: a dolgozónak kevés reménye lesz arra, hogy kikényszeríthesse a munkaszerződéssel szerzett jogait. Elvileg bizonyára helyesen kongatták el a harangot a munkaügyi döntőbizottság cucilista intézménye felett – az egyéni jogvitákat ezentúl kétszintű (alsófokú és megyei) munkaügyi bírósági eljárással döntik el –, ám gyakorlatilag a bíróságok már most is túlterheltek.
Először is – érvelt az ELTE Jogtudományi Karának adjunktusa – itt van a szerződésekről szóló 1969-es bécsi egyezmény, amely a nemzetközi szokásjogot foglalja egységbe, s amelyhez hazánk is csatlakozott. Ebben le van írva: egy országnak joga van ahhoz, hogy „a szerződésszegésre mint a szerződés teljes vagy részbeni megszűnésének vagy alkalmazása teljes vagy részbeni felfüggesztésének okára hivatkozzon”, ha szerződőpartnere „a szerződés tárgyának és céljának megvalósításához nélkülözhetetlen rendelkezést” sért meg (Bécsi Egyezmény, 60. cikk).
A kormányelőterjesztés elegánsan kiütötte a parlamenti ügymenetből a környezetvédelmi bizottság radikálisabb javaslatát. A környzetvédők eredetileg nem akartak semmiféle ésszerű határidőt. A kormány és a fokozottan kormánypárti koalícióbeliek azonban úgy érvelnek: teret kell adni a szükséges diplomáciai lépéseknek, például annak, hogy megnyerjék az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet tagállamait és más nemzetközi szervezeteket a magyar álláspontnak. Kérdés, meglesz-e ez a támogatás ésszerű időn belül.
Szükséghelyzet van – ez most a kormányálláspont.
Vajna Jánost, az MTI főszerkesztőjét 1957-ben – a forradalom előtti és alatti ténykedéséért, s mert nem kívánt belépni az MSZMP-be – kirúgták munkahelyéről, és száműztéka politikai sajtóból (amelyben ekkor nem is találta volna helyét).
Nem hagyta magát.
A szép pillanat
’89-ben persze szebb volt a március. A rendőrök lecsatolták fegyverüket, és nemzetiszín kokárdát tűztek a zubbonyukra. Miniszteri parancsra tették, ez a gesztus értékéből sokat levont. Igazán szép a ’88-as március volt: a hatalom ekkor még nem barátkozott, de már félt. Sápadt volt és reszketni méltóztatott vala, mint annak idején a nagyméltóságú Helytartótanács. Az ilyen helyzetek ritkák, és nem is gyakoríthatók. A beteljesülés előtti szép pillanatot nem lehet, de nem is szabad megmerevíteni: lényege, hogy nem maradhat velünk.
Beszélő: A Fidesz pécsi kongresszusán Orbán Viktor szokatlanul keményen bírálta a kormányt. A demokráciát fenyegető veszélyek megítélésében álláspontja mégis eltér az SZDSZ-étől és az MSZP-étől. Látnak-e vajon az ellenzéki pártok vezetői olyan veszélyeket, amelyek létezésükben fenyegetik a demokrácia intézményeit, és ha igen, melyek ezek a veszélyek?
Hódítás, igazodás
Orbán Viktor: A pécsi kongresszusi beszédben kitértem arra, hogy az MSZP és az SZDSZ gyakorta a Horthy-rendszert és annak restaurálási kísérletét emlegeti, és ilyen veszélyeket lát.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét