Nyugat-Európában sokan azt mondják: a liberalizmus halálra győzte magát. Megvalósult szinte minden, amit a liberálisok az elmúlt két évszázad alatt követeltek: a jogállamiság, az alkotmányos demokrácia, az emberi jogok intézményes védelme, a piacgazdaság, az áru-, személy- és tőkeforgalom, valamint a tájékozódás és tájékoztatás korlátainak fokozatos lebontása.
A liberalizmus helyzete Közép-Kelet-Európában paradox: bár a liberális pártok itt általában erősebbek, mint Nyugaton, a liberalizmus mint a társadalomban gyökeret vert mentalitás mégis viszonylag gyenge. Vannak demokratikus intézményeink, van szabadon választott parlamentünk, de még nincs megfelelő szociális és gazdasági infrastruktúra, amely a liberális társadalom hordozója lehetne: hiányzik a magántulajdonon alapuló piaci rendszer, és igen kezdetleges a polgárosult középosztály.
Ráadásul mély gazdasági válság uralkodik a térségben.
– kérdezzük egymástól – magunktól az utóbbi időkben egyre gyakrabban, ki „káromkodva”, ki csak „fütyörészve”, mindenesetre egyforma döbbenettel konstatálva, hogy bár a kommunista diktatúra kimúlt, mégis mintha napról napra szűkülne a tér Közép-Kelet-Dél-Európában az elképzelt szabadsághoz. Időnként komoly kételyeink támadnak, lehet-e – s miként lehet – liberálisnak lenni olyan térségben, ahol még egy szabadelvű konferenciára sem engedik el annak az országnak a képviselőit, amelynek jövőjétől pedig oly nagymértékben függ az egész régió sorsa.
Csurka István képviselő úrról már jó sokat írtunk és beszéltünk. Róla legközelebb akkor essék szó, ha kilép abból a skatulyából, amelyikbe az elmúlt másfél évben belegyömöszölte magát.
Itt van azonban Grezsa Ferenc MDF-es képviselő úr, Csongrád megyéből.
Örök titok, kik lehettek és kiknek a szavazótáborát gyarapították a rossz modorú polgártársaink, akik e rendszerváltó év tavaszán röplapokon tájékoztatták tudatlan honfitársaikat arról, hogy Orbán Viktor (a József Attila lakótelepen olvasható falfirkák szerint: „zsidóbérenc cigány”) egész életében liliomokat tiport, T. G. M. a szeku szolgálatában kereste kenyerét, Tölgyessy Péter kiútja pedig Jeruzsálem felé vezet.
Saját bevallása szerint az MDF-nek ezekhez az urakhoz nincs semmi köze. Mint ahogy a Horthy-korszakhoz sincs.
1. Stux úr, maga vérbeli párizsi lett
Mit jelent az MDF nemzetközi tekintélye és elismertsége? Ennek a kérdésnek a helyes megválaszolásához szemügyre kell vennünk a Nyugat Kelet-Európa-politikájának történetét és a magyar külkapcsolatok közelmúltját.
1968, a cseh „emberi arcú szocializmus” leveretese után a Nyugat beletörődött abba, hogy a brezsnyevi Szovjetunió kontrollja hosszú évtizedekig teljes lesz Kelet-Európában.
Az SZDSZ sürgősségi indítvánnyal nyújtotta be ezt a törvényjavaslatot, mivel újabb több ezer közjogi szerepet betöltő képviselő megválasztása előtt kívánta volna kizárni a titkosügynököket (szigorúan titkos tiszteket és hálózati személyeket, lásd Beszélő, 5–6–7.
A 101. napon (SZDSZ)
Az ország 100 nap után
A kormánykoalíció
Az SZDSZ az új helyzetben
Elszámoltatás, felelősségre vonás
Kül- és biztonságpolitika
Válságkezelés
Privatizáció
A mezőgazdaság védelmében
Szakszervezetek és munkásrészvétel
Az első száz nap (Fidesz)
Száz nap után
Politikai igazságtétel
Külpolitika
Kormány, parlament, jogalkotás
A kormány és az önkormányzat
Gazdaság és szociálpolitika
Tömegkommunikáció
Kultúra és oktatás
Homályból homályba
„…úgy ítéljük meg – értékel az SZDSZ –, hogy a kormány első 100 napja után az ország erkölcsi, gazdasági és társadalmi állapota rosszabb, mint a választások pillanatában volt. A történelmi pillanatot a választásokon győztes koalíció elszalasztotta. A nagy remények szertefoszlottak.”
„…el kell ismernünk – summáz a Fidesz –, hogy az eltelt első száz nap előrevitte a demokratikus átmenet ügyét. Ez pedig közös ügyünk, ezért örömmel ismerjük el a kormány eredményeit.
Matolcsy György államtitkár örömmel üdvözölte a sajtó munkatársait múlt csütörtökön, ezúttal az épp megalakult Tulajdon és Privatizációs Bizottság vezetőjeként. Íme – mondotta, bemutatva jelen és távol lévő munkatársait (Csepi Lajos, a vagyonügynökség ügyvezető igazgatója, Bogdán Tibor igazságügy-minisztériumi államtitkár, Kopátsy Sándor és Diczházi Bertalan közgazdászok voltak jelen) – íme, első győzelmét aratta a reformgondolat „lappangó szabadságharca”, amelynek fellángolásait az ’53-as, ’56-os, ’66–68-as stb. évek fémjelzik.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét