Skip to main content

Játéktér

Szilágyi Ákos: Katasztrófa és baj Oroszországban


„Oroszországot három nyugati szakértő tette tönkre: Marx, Engels és Jeffrey Sachs.”
(Moszkvai bon mot 1998 augusztusából)

Az, ami Oroszországban bekövetkezett – a régi szovjet vicc poénjával szólva – kétségkívül katasztrófa, de nem baj. E poén dióhéjában nagyjából elfér az a korszakosnak tűnő fordulat, amelyet 1998. augusztus 17. – Oroszország pénzügyi világszerencsétlenségének gyásznapja – indított el, s amely – ha egyelőre még nem is horderejét, de jellegét tekintve feltétlenül – az orosz modernizációs ciklusok mindenkori zárószakaszának felel meg.



Csaba László: Előre – a múltba?

Oroszország a Jelcin utáni világban


Oroszországban megbukott a monetarizmus, a neoliberalizmus és az egész demokratikus kísérlet. A kommunisták csak a nép mindennapos tapasztalatát visszhangozzák. A protekcionizmus, a termelők védelme, az állam aktív szerepvállalása elemi követelmény, amiben senki sem kételkedik.

Hajdu Tibor: Ki beszél itt forradalomról?


Aki figyelemmel kíséri a média kommentárjait, az tudhatja: világosabban látjuk és magyarázzuk, hogy mi történik Oroszországban, Olaszországban, Romániában vagy Afganisztánban, mint akár maguk a románok vagy afgánok. Mi történt nálunk az elmúlt évtizedekben, nos ez már nem ilyen világos: váratlan fordulatok, a dokumentumokhoz való hozzáférés nehézségei (Dunagate-ek és más gátak), az elülni sehogy sem akaró indulatok és száz más gátló körülmény teszi ellentmondásossá és homályossá elemzéseinket.

Miklósi Zoltán: Félévi bizonyítvány


Az új Magyar Köztársaságnak nincsenek hagyományai. A magyar politikai pártok és a politizáló értelmiség magáénak vall bizonyos történelmi előképeket és ünnepi alkalmakkor hivatkozik is rájuk, de a megszakadt folytonosság miatt az feltámasztásukra tett kísérletek, legyen bár szó a tizenkilencedik századi liberalizmusról, a századelő radikálisairól, a harmincas évek neobarokkjáról vagy az 1956-os forradalom eszményeiről, egyként kudarcot vallottak.

Bozóki András: Aczél és Pozsgay


A kádári Magyarország „tündöklését” és bukását e két meghatározó (kultúr)politikus alakja fémjelzi leginkább. Az 1956 utáni évtizedek konszolidált kommunizmusában a rendszer értelmiségpolitikáját leginkább Aczél valósította meg. Vele szemben Pozsgay e konszolidációs „konszenzus” megkérdőjelezésének és felbontásának képviselője lett az egypárti hatalom hanyatlásának idején.

Eörsi István: Az elemzés szomorúsága


Nagyszabású tanulmányában („Hatvannyolc”, Symposion, 1998. május–augusztus) Végel László a kelet-közép-európai történelem zsákutcáinak enciklopédiájával kedveskedik nekünk. Nem vállalkozom arra, hogy összegezzem írásának legfontosabb megállapításait, mert megfigyelései és gondolatai olyannyira tömények és szétágazók, hogy ha valamennyinek nyomába erednék, akkor könyvvé kerekednének fejtegetéseim. Ezt a könyvet azonban nem nekem kell megírnom, hanem a tanulmány szerzőjének.

Vágvölgyi B. András: Hová tűnt a sok virág?


„Nehéz a sorsa az ex-fideszesnek” – sóhajtott régi barátom, akit az utóbbi négy-öt évben ritkábban látok –, és az ebédlőasztalhoz fáradt egy szombat esti összejövetelen, hogy töltsön magának némi Chardonnay-t. Munkahelyén valami titkos kormányzati ökölnek gondolják, pedig azok ott évek óta a köszönését sem fogadják. Élménye nem sajátlagos, általános panasz, snassz lett a fideszes múlt, magyarázkodni kell, annak idején más volt, de a jelen fénytörése rávetül a daliás időkre is, a helyzet nem egyszerű – derül ki többektől.

François Furet, Jean Daniel: François Furet és Jean Daniel levélváltása

A francia szellem


1993. május 23., vasárnap


Kedves Jean!

Éppen most jöttem vissza Lengyelországból, és némi megdöbbenéssel olvastam e heti vezércikkedet. (…) A kérdés tehát az, milyen módon tárgyaljuk századunk történelmében a kommunizmust és a nácizmust. Senki sem állítja vagy sugallja, hogy a két rezsim azonos lenne. A kérdés az, hogy jogos-e összehasonlítani őket. Ez ellen a kommunisták mindig hevesen tiltakoztak, sőt amikor erejük teljében voltak, az antifasizmus nevében meg is tiltották.



Jean-François Revel: A vörös és fekete fasizmus lényegi azonossága

Részlet
A francia szellem


Ezeknek az ostoba vitáknak a kulcsa egy igen könnyen megfigyelhető jelenség. Minden társadalomban, ideértve a demokratikus társadalmakat is, létezik a nők és férfiak egy jelentős létszámú csoportja, akik gyűlölik a szabadságot – és következésképpen az igazságot. (…) Enélkül megmagyarázhatatlan lenne a totalitárius rendszerek hatalomra jutása és fennmaradása olyan magas fokon civilizált országokban, mint Németország, Olaszország, Kína vagy a XX. század elejének Oroszországa.

Pierre Chaunu: A második ezredvég gonosz ikrei

Részlet
A francia szellem


A kérdés, amelyet annyi erőfeszítés ellenére sem sikerül tökéletesen megvilágítanunk, a következő: Mi az oka az Alain Besançon által megfogalmazott ellentmondásnak, hogy bár a nácizmus és a kommunizmus akár ikreknek is tekinthetők, az előbbihez hipermnéziával (az emlékezési funkció felfokozott működése – a ford. megj.) viszonyulunk, míg a másikkal kapcsolatban inkább az amnézia a jellemző. Az imént ikrekről beszéltem. Most pontosítok: kétpetéjű ikrekről van szó. A nácizmus és kommunizmus ikrek tehát, de nem klónok.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon