A 11,2 millió választópolgár igen vékony szeletekre szabdalta a lengyel parlamenti tortát. Egyszerre volt bőkezű és fukar. Bőkezű, hisz a szejm 460 képviselői székét csaknem 30 párt között osztotta szét, s fukar, mert az igen széttagolt és kiegyensúlyozott új lengyel parlament öt legnagyobb pártjának együttesen is csak minimális többséget juttatott.
Az elmúlt hét végén, november kilencedikén, Németország nem annyira a fal két évvel ezelőtti örvendetes leomlására emlékezett, hanem inkább egy ötvenhárom évvel ezelőtti szégyenteljes eseményre: a Reichskristallnachtra, a nácik által rendezett zsidóellenes pogromra. A különböző pártok, egyházak és szakszervezetek átfogó szövetsége ugyanis az „Együttélésért – a gyűlölet és az erőszak ellen” mottóval akciónappá nyilvánította november kilencedikét, a véres erőszaktól sem visszariadó idegengyűlölet elleni protestálás napjává.
Ez már a harmadik birodalom kezdete. A vörös Bécs eltűnt. Kesergő kommentárok hada követte a vasárnapi bécsi helyhatósági választásokat, melyen a politológusok által szélsőjobboldalinak minősített Szabadságpárt, az FPÖ irdatlan erővel előretört. A pártnak négy éve még csak 8 mandátuma volt a fővárosi törvényhozásban, most viszont huszonhárom. S ezt nem mással érte el, mint a leplezetlen idegenellenességgel.
Mi a szocsa? A szocsa szocsa eredetű szó, eredeti jelentése: szórólapát, hányólapát, szemeteslapát, valami az egyszerű lapát és a buldózer között. Ormótlan, primitív kéziszerszám. Tárgy, amit csikorogva belemerítünk, belevágunk valamibe, majd lendületet veszünk, és arrébb dobjuk.
Ám a szocsát mostanában egészen más jelentésben hallani lépten-nyomon. A szocsa életünk különös, furcsa jelensége. Sőt. Az egész életünk. Szocsa a lakásunk, az útjaink, szocsa az iparunk, szocsa a feleségünk, a gyerekünk. A szocsa: mi vagyunk. Az életstílusunk. A szocsa agyrém, hallucináció, őrület.
A kollektív államfői funkcióval felruházott testületben az eddigi kommunista vezetés a háromfejű ellenzékkel: a Szihanuk-frakcióval, a vörös khmerekkel és a harmadik erőként emlegetett Son Sann-féle khmer népi mozgalommal társult – ki tudja, meddig és milyen eredménnyel?
Az elmúlt héten elemi erővel tört elő a vajdaságiak békevágya, melyet a Tisza menti városokon és községeken futótűzként végigvonuló háborúellenes tüntetéssorozat jelez leghívebben.
A piszkos, hadüzenet nélküli szerb–horvát háború az ezeréves szerb–horvát történelmi viszony legabszurdabb fejezete. Ez a háború a jövőben annyira leszűkíti a két nép választási lehetőségeit a továbblépés stratégiáit illetően, és annyira fölfokozza a konfliktussal járó mentális megterhelést, hogy semmilyen háború utáni katarzis sem fogja tudni pótolni a veszteségeket – függetlenül attól, hogy ki lesz a „győztes” és ki lesz a „legyőzött”.
Rostás Zoltán, a Beszélő bukaresti tudósítója a Székelyudvarhelyen élő Kolumbán Gábort, az RMDSZ társadalomszervezési alelnökét kereste meg.
Beszélő: Mennyire új keletűek az aradi ülésen kipattant nézeteltérések?
Kolumbán Gábor: A szervezet jelenlegi intézményi válsága már születésekor kódolva volt. Már a májusi marosvásárhelyi kongresszus előtt egyre többen érzékelték, hogy működésképtelen az az egység, amely mögött nem állnak jól körülhatárolt célok és koalíciós tárgyalások.
A konferencia szétoszlott, anélkül hogy döntöttek volna, hol és mikor találkoznak legközelebb. Ez azt a látszatot kelthetné, hogy az összejövetel eredménytelen volt, nem hozta közelebb a Közel-Kelet békéjét. De a látszat csal. A megbeszéléseket hamarosan folytatják, Madrid történelemformáló esemény színhelye volt.
A történetet a végén kezdve, a tanácskozás folytatására vonatkozó elhatározást a bilaterális tárgyalások kezdete előtt hozták meg, az arab országok külön megbeszélésén.
Az 1949-ben alakított és 16 országot tömörítő szervezet ugyanis voltaképpen betöltötte feladatát. Az volt a jogcíme a létezésre, hogy megvédje a térséget a szovjet terjeszkedéstől. A terjeszkedés veszélye azonban megszűnt, egyesek szerint olyan alaposan, hogy vele együtt megszűnt a NATO létalapja is. De Washingtonban és a nyugat-európai fővárosokban úgy döntöttek: következik a folytatás.
A hidegháború lezárulása utáni korszakról írandó második kötet azonban sokban el fog térni az elsőtől.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 39 hét
10 év 12 hét
10 év 15 hét
10 év 15 hét
10 év 17 hét
10 év 17 hét
10 év 17 hét
10 év 19 hét
10 év 20 hét
10 év 20 hét