(borz) [Bori Erzsébet]: Holmi 1994/6.
Még a laptól megszokott magas – ami azt illeti, a legmagasabb – színvonalhoz képest is kiemelkedő a júniusi szám kritikai rovata.
Még a laptól megszokott magas – ami azt illeti, a legmagasabb – színvonalhoz képest is kiemelkedő a júniusi szám kritikai rovata.
Ha nem volna, ki kellene találni. Az MTV alámerülése idején (mélyebbre csak azért nem süllyedt, mert már feneket ért) mutatkozott meg igazán, milyen jó is (hogy van).
Az embert úgy általában nem szokta érdekelni, hogy egy adót ki és miért gondol és finanszíroz – legfeljebb különös esetben, médiavillongás idején, adófizetői minőségében vagy újságolvasóként –, amikor éppen néz, akkor semmiképp sem. Nézőből kétféle van. Az egyik leül a képernyő elé, s elkezd pilinckázni. A másik előre kiválasztott programra megy.
Talán a főszerkesztő vagy képszerkesztő (?) is úgy gondolhatta, hogy Nádas Magyar Ház dokumentum-összeállítása a 6. szám legérdekesebb része. Ezért tette a Nádas-fotót a címlapra. Vagy a ritka pillanatot ünneplendő, hogy Nádas publicistaként is megszólal?
Ez alkalommal – számomra – nem is a téma az igazán izgalmas, amelyről a tetsz(?)halott/kiirtott Gondolat-Jelben Kertész Imrétől már hallhattunk, hanem az, ahogyan, amilyen etikusan Nádas megírja.
„A történelem poklának helyszíne és színtere Danilo Kiš regény- és esszéírásaiban egyaránt Közép-Európa. Itt hallotta meg és élte át a történelem szörnyű zaját… És itt ismerte fel, hogy a zajnak nincs vége, hogy a szörnyet gyártó tökösök – politikusok, forradalmárok, történelmet gyártó nemzetmentők, írók és nemírók – rettenetes laboratóriumaikban még mindig változatlanul termelnek” – írja a kötet utószavában Bányai János.
Kalligram Könyvkiadó,
Dominó könyvek, 224 old.
Aki tudni akarja, milyen is egy világpolgár, ki az a kozmopolita, az ne a politikai sajtó pornográf részéből tájékozódjék, inkább próbáljon maga elé idézni egy jellegzetes példányt. Nem kell érte messzire menni, a mi vidékünkön bőségben teremnek az olyan fazonok, mint Arthur Koestler és Tábori György. Vagy éppen Danilo Kiš, az „utolsó jugoszláv”, a magyar, zsidó, szerb és ki tudja, még milyen származék. Születési helye: Közép-Európa, nemzetisége: „belga”.
Úgy adódott, hogy tavasszal a rajzfilm legnagyobb művészei adták egymás kezébe a kilincset Budapesten. Előbb Jan Svankmajer cseh animátor érkezett; három nap, három éjjel néztük munkáinak bőséges és reprezentatív válogatását. Kisvártatva megjött Jurij Norstein is Moszkvából; teljes életműve belefért egyetlen nagyfilm idejébe. Mondhatom, szemünk-szánk elállt attól, amit e vetítéseken láttunk. Ők alkatilag elég távol állnak egymástól; ha a betűk világában működnének, Norstein inkább költő, Svankmajer filozófus lenne.
Közép-Európa és Oroszország veszedelmes viszonyai kerülnek megint egyszer reflektorfénybe a nyári szám nyitó írásaiban. És elsősorban is legfőbb ihletőik, gerjesztőik: a nacionalizmusok.
Kiss Gy.
Magányos, visszahúzódó, szemlélődő festő volt Veszelszky Béla (1905–1977), a modern magyar művészet egyik igen jelentés alakja. Viszolygott a nyilvánosságtól: nem csoda, ha egy szűk körön kívül hosszú időn át ismeretlen maradt és nem csupán a közönség, de a szakmabeliek java része előtt is. Élete és a művészetpolitika fordulatai kísértetiesen támogatták egymást abban teljes pályafutása során, hogy művészete és a közönség ne találkozhassanak.
Lassan elmondhatjuk, hogy Thomas Bernhard ismert és elismert íróvá vált Magyarországon. Amilyen szélsőséges állításokba fogalmazza ő a világot, olyan szélsőséges reakciókra készteti olvasóit is: vagy elutasítják, vagy elszánt hívéül szegődnek; a langyosakat kiköpi.
Magam keresetlen egyszerűséggel zseniálisnak nevezném őt, életművét pedig a háború utáni európai irodalom legnagyobb teljesítményének. Sorra jelennek meg magyarul a munkái, sikerrel játsszák a darabjait, s derűnket csak a fordítások minősége felhőzi koronként.
A hangimitátor hangimitátora – egy jelentős salzburgi író – az élet elsötétített színpadán példázatokat mond az emberről, aki baljósan sötét tájakon gyűri maga alá az életet. Legyen bárki, néző, olvasó, író. A történetbéli író azonban rájön, hogy a nézőnek nincs füle, az olvasónak szeme, az írónak elég élete a művészethez. Csak a szó marad, teljes súlytalanságával, a hangimitátor hangja, ami az ellenséges és végzetes világban híreket recseg, morog egymás után, külön-külön mindahány eltorzult életimitátorról, a nézőről és olvasóról.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 17 hét
8 év 42 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 50 hét
8 év 50 hét
8 év 50 hét