Két Ukrajna?
A Moszkvával szembeni ellenszegülés mögött időnként olyan szándékok sejthetőek, amelyek arra irányulnak, hogy a mai helyzetet konzerválják egy majdani saját – ukrán vagy nagyromán – államiság keretei között; miközben alig mutatnak hajlandóságot arra, hogy az európai eszméket elfogadják. Jól példázzák ezt Nyugat- és Kelet-Ukrajna látványosan szaporodó ellentétei.
Virgil Magureanu, a románt hírszerzőszolgálat (SRI) igazgatója múlt heti parlamenti beszédében kijelentette: szervezete, az új Securitate nem foglalkozik sem lehallgatásokkal, sem személyi ellenőrzéssel, és távol áll tőle a levéltitok megsértése is. Mindezen tevékenységeket ugyanis a szervezetet létrehozó, 1990. március 26-án kibocsátott 181. számú rendelet határozottan tiltja.
Mert a helsinki folyamat az elmúlt másfél évtized alatt – roppant nélkülözhetetlensége ellenére is – a kétértelmű helyzetek és a félmegoldások tömegét halmozta fel. Az indulás évében, 1975-ben még sokan azt remélték, hogy átfogó biztonsági és bizalomerősítő szerepet fog betölteni, és a diplomáciai érintkezések ebben a szellemben zajlottak a nyolcvanas évek elejéig. Ekkor azonban – a nevezetes madridi „fordulón” – mindenki számára nyilvánvalóvá vált: a helsinki szellem anélkül intézményesült, hogy igazi biztonságot és valódi bizalmat tudott volna teremteni.
– Hogyan jellemezné szervezetének helyét a grúz társadalmi mozgalmakon belül?
– A Demokratikus Erők Kerekasztalába tömörülő valamennyi szervezet Grúzia felszabadítására törekszik. Azt szeretnénk elérni, hogy most a szabad, a többpártrendszert megalapozó választásokat követőén kivívjuk Grúzia szuverenitását. Ami ekként létre fog jönni, az már nem lehet többé szovjet típusú rendszer.
– Mindenekelőtt egy személyes kérdés: milyen mértékben és hogyan módosította álláspontodat a romániai valóságról mindaz, ami március 19-én, a pogrom idején történt veled?
– Nem mondhatom, hogy módosított volna, annak ellenére, hogy például Amerikában meglepő következtetésre jutott e téren néhány publikáció. Ezekben olyasmit lehetett olvasni, hogy milyen meggondolatlanul lelkes is volt Sütő, és most aztán megnézheti magát, miután a szemét kiverték.
– Én nem osztom azt a vélelmet, hogy beszűkült volna mozgásterünk, hiszen a kormány tisztában van azzal, hogy például a magyar–szovjet kapcsolatok Magyarország számára rendkívül fontosak. Akárhogy is alakul a majdani szovjet helyzet, mi mindenképpen egy nagyhatalommal leszünk szomszédságban, hisz hozzánk képest Ukrajna is nagyhatalom. És azt is tudjuk, hogy a nyugati beruházók sem a tízmillió magyar fogyasztó kedvéért jönnek majd hozzánk, hanem vonzza őket országunk dicséretes politikai stabilitása, mely a szomszédokról nemigen mondható el.
Úgy tűnik, Finnországnak még időben sikerült módosítania a Szovjetunióval fennálló viszonyát. Az elmúlt három hónapban Helsinki törekvései sorra eredményre vezettek, és a moszkvai vezetőség is belenyugodott abba, hogy immáron formálisan is tiszteletben tartsa a finn szuverenitást.
Bár a hadügyminisztérium sietett kijelenteni, hogy a múlt heti magyar–román miniszteri szintű találkozó csak egy a szomszédokkal folytatódó hasonló megbeszélések sorában, azért annyit sejteni lehet: ez esetben többről van szó.
Csak üdvözölni lehet a Für Lajos vezette Honvédelmi Minisztérium által kezdeményezett tárgyalások létrejöttét: mintha a bukaresti kormányzat – de legalábbis a román hadsereg – kész volna némi kockázatot vállalni a magyar–román viszony épen tartása érdekében.
Nem kellett túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy előre lássuk: némelyik párt, melyre levitézlés vár a helyhatósági választásokon, a középszerű, sőt annál is gyöngébb választási részvétel miatt illegitimnek próbálja majd feltüntetni a választásokat.
Mert hát veszteni tudni kell. Annál is indokoltabb szóba hozni ezt, mert az elmúlt időszakban a kormánypártok időnként úgy kezdtek viselkedni, mintha örök hatalmat ejtett volna ölükbe a tavaszi parlamenti választás. Ez az októberi nap megtoldotta az ellenzéki kritika hatalmát a többségi felhatalmazással.
A kelet-európai változásokból okulva a nemzeti szuverenitást szinte valamennyi köztársaság szabad választások útján igyekszik kivívni és kellő mértékben legitimálni. Persze ez sem számít egyszerű feladatnak, annál is kevésbé, mert Belgrád kitartóan ügyködik azon, hogy a belső átalakulásokhoz szükséges demokratikus feltételek megteremtését akadályozza.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 17 hét
8 év 42 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 47 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 50 hét
8 év 50 hét
8 év 51 hét