Peter Fleischmann-nak a nyugatnémet újhullám egyik leghíresebb és legtöbbet vitatott filmjét sikerült megrendeznie 1969-ben.

Katona Zoltán, Nayg István, Palkó Tibor és Sebestyén Zoltán műveihez nehéz út vezet. Több száz farönk áll az ablakok előtt és fekszik a padlón a Műcsarnok Kiállítási Csarnokának első termében. Más nincs is ott, a figyelmet az óvatos áthaladás köti le. Elég megtekintenünk a nagyméretű alkotásokat a belső termekben, hogy megértsük, a művészeket nem csupán a barátság és a rokon érdeklődés szervezte csoporttá: a kiállítás közös gondolkodás és munka eredménye.

Angyalosi Gergely egyike legkedvesebb pályatársaimnak: nem gyötörnek különösebb kételyek, amikor bevallom, mert e rovat vállaltan szubjektív hangvételű. És még az intimkedéstől sem kell tartanom, hisz személyesen nem is ismerjük egymást, tehát e barátság merőben szellemi. Cikkeit mindig a legelsők közt olvasom el, ha meglátom egy folyóiratban.

A 35 éves színésznő (Merlin Színház), jazzénekesnő, Téli Márta – az egyetlen hazai, aki a nyolcvanas évek második felében elvégezte a világ első számú jazzmuzsikus-képző főiskoláját, a bostoni Berklee-t –, önerősen (az Amstel szponzori támogatásával) bár, de végre elkészíthette első CD-jét, melynek a Quiet Motion (Szelíd mozdulat) címet adta. A magánéletben rendkívül jókedvű, csilingelően nevetgélő (a CD is így kezdődik) Márta egyéniségével ellentétes repertoárt állított össze.

Jól hangzik, ismerősen cseng, hogy drámapedagógia, de nem tudjuk, valójában mit is értsünk rajta. A programjukban sűrűn előforduló kulcsfogalomról, a TIE-ről még kevesebbet hallottunk.

A TIE az angol Theatre In Education, vagyis a Színház a nevelésben rövidítése. A hatvanas években Conventryből indult ez a mozgalom, akkoriban alakult ott az első olyan társulat, amely a színházat eszköznek, módszernek tekintette a tanításban és nevelésben.

A magyar színház és közönsége többnyire a realista színpadi stílust kedveli. „Ő úgy csinál, mintha az lenne, én pedig mint néző úgy csinálok, mintha elhinném, hogy ő az” – szól a népszerű társasjáték legfontosabb szabálya. Évszázadok óta könnyen színpadra kerülnek azok a szerzők és darabok, amelyek játszhatóak – vagy „lefordíthatóak” – e szabálynak megfelelően, és gyakran színpadon kívül rekednek azok, amelyek másféle közelítésmódot kívánnának.

Aligha vitatható, hogy a hónap novellistája Darvasi László. Már termékenysége is mellbevágó: egy-egy elbeszélés a Holmiban, illetve a Jelenkorban, két novella a Nappali házban, továbbá hat kispróza az Alföldben A legújabb rövid történetek ciklusból. Ily mérvű íráskedv bizonyára unikális jelenség jelenkori irodalmunkban. Szóval Darvasi a legkevésbé sem szenved anyaghiányban, mindig akad egy elbeszélésre méltónak ítélt története, mindig talál egy plasztikusnak vélt szituációt, egy megfestésre érdemes emberi arcot.

Ismerősnek tűnnek Jindrich Streit dokumentumfotói, a tyúkokat etető pap, a tűzoltócsapat, a lőgyakorlatot végző nők Forman, Menzel és mások filmjeiből. Csakhogy ezeken a képeken nincs feloldás. Ez inkább egy szomorú, mintsem groteszk kiállítás.

A legkínzóbb probléma a magány. Egyéni és csoportos, legfeljebb kutyák, macskák, lovak, televízió (amely akkor is be van kapcsolva, ha már nincs adás) enyhíti. A fekete-fehér képek erősen szemcsézettek: az amúgy is brutális valósággal még brutálisabban szembesülünk. A szépség itt a gyengédség.

Az előadásaid címe Bharatanátjam indiai klasszikus templomi tánc. A nyugati kultúrkörben a templom és a tánc összekapcsolása különösnek tetszik.

A tánc Dél-Indiában ima, alapvetően vallási funkciója volt. Nem szórakoztatás, hanem az istenszobor előtt az istennek szánt áldozat. Indiában nemcsak beszéddel lehet imádkozni, hanem mozdulatokkal is. Ez a tánc, vagyis inkább ennek az előde, a mozdulatokat áldozza fel. Ahogy a keresztény ima közben sem beszélhet az ember összevissza mindenfélét, az indiai táncban sem lehet improvizálni.

„Régóta van egy olyan elméletem, hogy a riport a nagy felfedezetlen műforma. Elméletem úgy szólt, hogy egy tényeken alapuló mű az írás új dimenzióját tárhatja fel, oly módon kettőzve meg a hatást, ahogyan a szépirodalomban lehetetlen: maga az a tény, hogy igaz, hogy minden szava igaz, kétszeresen járulhatna hozzá a mű erejéhez, hatásosságához.