Sajnos, a hazai lemezgyártás soha sem kényeztette el a jazzművészeket. Ezen a körön belül is hátrányos helyzetűek a vidékiek. Pedig a Szekszárdi Jazz Quartet példája is bizonyítja, vannak értékeink vidéken. A szakma által „a magyar Modern Jazz Quartet”-ként aposztrofált együttes – ők nem szeretik ezt a minősítést – előfutára, a Szekszárdi Jazz Trió (Kelemen Endre – zongora, Lőrinczy Gyula – bőgő, Radnai Tibor – dob) 1972-ben alakult. 1982-ben a szintén orvos Hulin István Szekszárdra költözésével Kelemen doktor átadta a helyét a zongoránál, s vibrafonra váltott.

Akasszanak fel, ha értem! Nem Bertrand Blier munkáira gondolok, hanem magyarországi fogadtatására. A most 55 éves francia író-rendező – a neves színész, Bernard Blier fia – 1962 óta csinál filmeket, most tart a tizenharmadiknál. Közülük legalább négyet láthattunk – talán nem a legbotrányosabb, de jellegzetes, figyelemre méltó darabokat (Hidegtál, A mi történetünk, Túl szép hozzád, Kösz, megvagyok), és legkésőbb az utóbbi után fel kellett volna horkanniuk a magyar mozijáróknak (is). Fergeteges film, Blier pedig erős tehetség, a posztmodern mozi markáns képviselője.

Keaton mint Chaplin felfedezettje indult, de nem mint utánzó, hanem mint a burleszkstílus új változatának megteremtője, és a burleszkhős új típusának megtestesítője. Chaplin mélyebben emberi, a dolgokhoz, élethez és emberekhez való viszonyában több a szeretet és a részvét. Keaton közömbösebb, részvétlenebb, hidegebb és szárazabb.

Arca… majdnem jelzéstelen.

…mélységes mély – ahogy Thomas Mann írja a JÓZSEF ÉS TESTVÉREI-ben, és ahogy Vikol Katalin, e műsor szerkesztője gondolhatja, amikor kalandozásra hív bennünket a kultúrhistóriában.

Elsőként az esztergomi Keresztény Múzeumba látogatunk, amelynek páratlanul szép anyagát aránylag kevesen ismerik. Sajnos. De talán épp e rövidre szabott ismerkedés csinál majd kedvet a nézőknek, hogy Esztergomba kiránduljanak, s hosszabban elidőzzenek a középkori festmények, szobrok, tárgyak társaságában.

Másodjára egy különleges könyv bemutatására kerül sor.

kiállításai gyakran tárnak fel rejtőző értékeket, tehetséges fiatalok eleddig ismeretlen munkáit vagy bármely okból háttérbe szorult kiváló alkotók műveit. „Bármely ok” kelet-közép-európai tájainkon elsősorban a politika. A szokásos képlet: polgári művész, mondjuk az Európai Iskola tendenciáin elindulva próbál együtt mozdulni az egyetemes fejlődéssel, negligálja a korszak művészetpolitikáját, minek következtében az ötvenes–hatvanas években „az asztalfióknak” dolgozik. Szlávics László (1927–1991) szürrealista (?) szobrász és festő esete azonban rendhagyó.

„Meglehetősen kókadtan üldögéltem az 1977-es kiállításom utolsó termében lovak és virágok meg tizenhét darab népi Krisztusom között, s erre minden okom meg is volt. (…) Egy japán baba jelent meg, és szaladt, nem, repült felém, mint egy pillangó, méghozzá az én fekete alapon világító virágaim mintáját viselte a csakugyan japánosan bő fekete felsőrész és nadrág szövetén.

A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényletével, Derek Lee Ragin Harry van der Kamp (ének), Szatmári Zsolt (klarinét) közreműködésével Jeles András rendezésében különleges zenei sorozattal lepi meg a közönséget. Sosem vagy ritkán hallott, alig jegyzett cseh klasszikus szerzőket szólaltatnak meg. Köztük Georg, azaz Jiri Bendát (1722–1795), aki melodrámáival, a hangszerkísérettel mondott szöveg sajátos műfajával vált híressé.

A jóvágású és jó étvágyú csibészt Henry Fielding találta ki a XVIII. században. Az európai regény nagy korszaka amúgy a XIX.-re esett, de az angolok ebben is előreszaladtak: Defoe, Swift vagy Sterne munkái nemcsak tiszteletre méltó klasszikusok, hanem máig élvezetes olvasmányok. E kiváló társaság tagja volt a bővérű Fielding is. A viktoriánus kor finnyás ízlése és mord erkölcse utóbb túl szabadszájúnak és zabolátlannak találta, de a „romlott” modernitás éppúgy bolondult érte, mint a regény erényes vagy kétes erkölcsű hölgyei a vonzó hősért.

Akárcsak Matisse idős korában, bizonyára Hrabal is elérkezettnek látta az időt a nagy kompozíciók megalkotására – kínál egyfajta hipotézist Szigeti László, a zsebcselelméletbe ágyazott Hrabal-legendák, -történetek, -vallomások, -mítoszok megörökítője, a mester önéletrajzi trilógiájának keletkezéséhez.

Jó művészéletrajz márpedig nincs, hiszen sem az alkotás folyamata, sem eredménye nem ábrázolható filmen. Ha pedig mackónadrágban látjuk az anyósával nyájaskodó alkotót, megtudjuk róla, hogy szereti a körömpörköltöt, a töltött galambokat, és ínhüvelybántalmakban szenved (a sűrű poháremelgetéstől), akkor elszörnyedhetünk vagy gyönyörködhetünk a művész emberarcán, csak az lesz még nagyobb rejtély, mikor és hogyan hozta létre azokat a csodás műveket.