Sztárparádé – egy szóval így jellemezhetném a Sony gondozásában most megjelent CD-t. A hazai jazzgitározás nagy öregje, a 45 éves Babos Gyula élete „8th Wonder”-ének tartja, hogy ez a lemez létrejöhetett. New Yorkban élő barátja, Sham, alias George Jinda, még aliasabb Jinda György (Special EFX) olyan neveket hozott neki erre a kb. öt éve a Magyar Rádió 8. stúdiójában megrendezett „session”-re, mint a Weather Reportból, majd a Steps Aheadból jól ismert basszusgitáros Victor Bailey, valamint a jazzvilág első számú dobosnője, Terri Lyne Carrington.

Bodor Ferenc napjaink iparművészetének közvetett alakítója, az utóbbi húsz év iparművész-növendékeinek nagy hatású szemléletformálója, egyéni, igényes és termékeny publicista. Talán a legtöbbek számára mégis mint barát, ismerős, kolléga marad meg, mert szétzilált és zaklatott világunkban hihetetlenül széles, színes és derűs társasági életet alakított ki maga körül. Könyvtár szakon tanul, majd szabadfoglalkozásúként kipróbálja irodalmi ambícióit. 1973-tól az Iparművészeti Főiskola könyvtárosa, 1986-tól haláláig a Tölgyfa Galéria vezetője.

Az opera más. Már az is rendkívüli nehézségeket támaszt, ha a rendező a hagyományokkal szakítva akarja színre vinni, s csak „fokozza a helyzetet”, ha a zene, a színház (és esetenként a tánc) mellett még egy művészet, a film sajátszerűségeit is tiszteletben kell tartani. Hogy az operában furtonfurt dalra fakadnak, énekelve adják elő mondandójukat és fejezik ki érzelmeiket a szereplők, látszólag összeegyeztethetetlen a filmszerűséggel és a mozgókép lényegi realitásával. De Gesamtkunstwerkként, látványos és ornamentális műfajként gondolkozva az operáról, máris kezünkben a megoldás kulcsa.

Párizsban járta egykoron, 1972-ben, Bernardo Bertolucci hírhedett mozijában. Mi Budapesten akkor még kiskorúak lehettünk hozzá, csak tíz évvel később mehettünk a táncba. Amiért botrányosnak, gyalázatosnak vagy épp merészen újnak tartották, rég nem érdekes már (legalábbis a filmművészetben). Szexualitás és erőszak mozgóképi megjelenítése elért lehetőségei határára, és túl-, kilökték a tömegfilm szemétdombjára.

Szeretni kell…
Esterházy Péter: Kis magyar pornográfia; Egy nehéz nap éjszakája (Merlin Színház)




„Az ötödik osztályos tanulók hazaszeretete – bár még csak kialakulóban van, de már jórészt – szocialista jellegű.” (A tanulók világnézeti és erkölcsi fejlődése, Tankönyvkiadó, 1964)


Teszel-veszel otthon, mész az utcán, közben dúdolgatsz, oda se figyelsz, mit – de egyszer csak azon kapod magad, hogy már jó ideje valamelyik mozgalmi nótánál, esetleg az Internacionálénál tartasz.

a Dorottya utcában láthatók. Vigyázat! A grafikusművész nem a könyvtárát mutatja be, nem is az általa írott vagy illusztrált kiadványokat. Buták András csinálja a könyveket. A művészkönyv viszonylag új, komplex műfaj. Voltaképpen speciális tárgyról van szó, amely a hagyományos könyvforma egy vagy több vonását ölti magára. Néha könyv alakú doboz, máskor leporelló, de előfordul, hogy gazdagon díszített, soklapú fóliáns, vagy csak a könyvtáblát formázza.

A csodálatos hangú norvég énekesnőt is Varsóban hallottuk először élőben, akár az amerikai és európai jazz annyi más nagyságát.

Wittgenstein-gyakorlatok II. címen jelentek meg Kertész Imre naplójegyzetei a Kritika szeptemberi számában – nekem ez volt a hónap legfontosabb prózai közleménye.

Kertész Imre komoly író. Szándékom szerint ez nem elsősorban értékmegállapítás, mindenekelőtt gondolkodásának, művészetének fajtáját, természetét kívánja jellemezni. Komoly, és nem komor.

Ettore Scolát nem becsülik valami sokra Magyarországon. Neve nem szerepel a filmlexikonban, a kritika középszerű mesternek tartja, munkáit rendre a „futottak még” rovatban intézik el, a forgalmazók úgy bánnak a darabjaival, mintha árukapcsolással sózták volna rájuk őket. Hogy mit szól hozzájuk a közönség, az ilyen mostoha viszonyok között ki sem derülhet. Itt volt például A postakocsi, e dús posztmodern munka.

a címe Lugosi Lugo László és Frankl Aliona fotókiállításának a Francia Intézetben.

Amióta egyre képzőművészibb a képzőművészet és irodalmibb az irodalom, nemcsak bizonyos témákat veszítenek el, de lassan magát a témát is. Kosztolányi Üllői úti fáinak, a Pál utcai fiúknak, Gelléri Óbudájának aligha van utóda a mai irodalomban, Krúdy Budapestjéről nem is szólva. A főváros és az elmúlás költői témáját mindinkább a szociográfia, az esszé, a tanulmány s az emlékezés veszi át – prózaibb módon.