Hal Hartley ifjú amerikai rendező az „új konyha” követője, a hagyományos szakácskönyvekben egymástól eltiltott alapanyagok merész kavarásával, szokatlan ételsorokkal lepi meg közönségét. Két korábbi nagyfilmje (Hihetetlen igazság, A semmi ágán) az amerikai alapműfajokból – kisvárosi film, western, love story – előállított, európai fűszerekkel bolondított, élvezetes mozidarabok. Mostani munkája is óvilági mintát követ: franciás melodráma, ahogy azt Luc Besson csinálta a Metróban vagy Carax A Pont Neuf szerelmeseiben.

Mindenkit, akinek figyelmét éppen a Pszichoanalízis és kultúra című fejezet ragadná meg a tartalomjegyzéket böngészve, vagy általában is izgat ez a téma, arra buzdítok, hogy fittyet hányva a megszokásnak és mohóságnak, hátulról kezdje az olvasást, a Kommentárok és viták cikkeinél. Ezek az írások ugyanis összefoglalják, áttekintik az érveket, ellenérveket, a magasröptű és alacsonyan szálló vitákat Freud és a pszichoanalízis dolgában, alaptéziseket tisztáznak, összefüggéseket bontanak ki: felkészítenek, rávezetnek az előző fejezetben foglaltak értő, „helyes” olvasatára.

Ezzel a címmel nyílt kiállítás a Szépművészeti Múzeumban a Giovanni Battista Piranesi tiszteletére meghirdetett pályázat válogatott műveiből. A téma Budapest volt, s műfaji, stílusbeli meghatározás nem lévén, az alkotók szabadon megvalósíthatták ötleteiket. E kötetlenség eredményei és félresiklásai egyaránt láthatók.

dunántúli képe dereng fel jelenlegi legszenzációsabb múzeumi kiállításunkon, a Nemzeti Galériában. A látogatót mindenekelőtt a számtalan remek kőfaragvány ragadja meg, különösen a korai századok művészetét bemutató termekben. A faragott kövek zöme töredék, nemegyszer maguk is még apróbb szilánkokból álltak össze kutatók és restaurátorok jóvoltából. Tudjuk, Magyarország történetét mérhetetlen pusztítások és rombolások időszakai tagolják.

Így ünnepek táján (de talán máskor is) csupán kétféle filmet érdemes néznünk: szép meséket a hit, remény, szeretetről, meg komor, súlyos remekműveket a létezés botrányáról.

Karácsonykor – szerencsés esetben – házhoz jönnek a szép történetek. Az első napon választhatunk Luigi Comencini középkori spanyol legendát feldolgozó filmje, a Vigaszadó Marcelino (24-én, Tv1, 21 h) és egy régi emlék, az 1958-as Nyomorultak között.

Egy néhai dandártábornoknak egy valamely vidéki orosz kormányzóságban álló házában sokan laknak: a fia, a három lánya közül kettő, akik még nem mentek férjhez, aztán egy vénségesen vén dadus, valamint albérlőként egy bolondos katonaorvos. De jóformán állandóan ott lebzsel a harmadik lánytestvér, továbbá gyakran felbukkan annak férje és néhány unatkozó, udvarolgató katonatiszt is. Sőt, ebbe a már amúgy is zsúfolt lakásba hamarosan bekerül még egy nő: a család legidősebb tagja, a fiú asszonyt hoz a házhoz. Ennyi nő (meg férfi) együtt…! Folyton szekálják egymást.

Nagy művek alkotásához ki kell lépni az aktualitások szorításából oda, ahol a személyiség és gondolat szabadon kibontakozhat, egymásra találhat.

Walter Kaitnának ehhez matematikai és fizikai jártassága, tudása adta meg a biztonságot. Építészetet tanult, majd tervező, tanár és vállalati vezető lett, a képzőművészettel negyvenéves kora után kezdett el foglalkozni, korábbi, a feszültség eloszlásával és az elasztikus formaváltozatokkal kapcsolatos kutatásait kiteljesítendő.

Végy egy körzőt (sőt: Körzőt), az egyik szárát szúrd le Budapesten, mondjuk a Magyar Televízió Kisebbségi Műsorok Szerkesztőségében, a másikat meg nyisd ki akkorára, hogy Észtországtól Macedóniáig, Berlintől meg mondjuk Jekatyerinovszkig érjen, aztán tekerd meg: ami a kör(z)őn belülre esik, az lesz „Közép-Európa”.

1975-ben egy dublini konyhában (a gitáros Garry Roberts szüleinek nem túl nagy örömére) megalakult az ír punk-new wave mozgalom talán legjelentősebb együttesének előfutára, a Nightlife Thugs. Ezt a nevet csak addig használták, míg nem csatlakozott hozzájuk egy helybeli 21 éves srác, aki addigra már változatos pályát futott be – volt buldózerkezelő, fotós, sőt a londoni Melody Maker külsőseként cikkeket írt az ír rockéletről. Robert Geldof – mert hisz róla van szó – előbb Bound for Gloryra keresztelte őket, majd mikor 1977-ben ő lett az énekes-szövegíró, Boomtown Ratsként működtek tovább.

A festményről egy kutató tekintetű, szeretetre éhes, sérülékenynek tűnő fiatalember néz ránk. Pérely Imre önarcképe 1916-os keltezésű, tizennyolc éves volt ekkor.

Önkéntesként részt vett a világháborúban, majd képzőművészetet tanult Budapesten. Megismerkedett a kor vezető művészeivel, róluk készített rajzai alkották első albumának anyagát, melyet 1922-ben adott ki. Előszavában Tóth Árpád „megannyi kis lélektérkép”-ként jellemezte a rajzokat. Pérely nem stilizált. Közel állt hozzá a karikatúra jellemet, egyéniséget hangsúlyozottan megmutató műfaja is.