Lehet, hogy a mostani cikkemmel ismét magamra haragítok néhány muzsikust, mint néhány éve, mikor úgy kezdtem írásomat: „Az egyik legjobb hazai gitáros Gadó Gábor – a másik Snétberger Ferenc –, a többiek fényévekkel utánuk következnek.” Nos, az eltelt két és fél évben megjártam a hadak útját, s tavaly nyáron például Gadó invitálásomra fellépett „Kamarajazzkoncertek a CD-bárban” című rendezvénysorozatomon. Ott hallottam tőle többek között először 3 tételes szvitjét, a Suite about Remembered Moments-et.

a Szent István Király Múzeumban, Székesfehérváron, különös, disszonáns módon ütközik tágabb környezetével. A belvárosi barokk utcakép, melyet a katolikus egyház ural, az időtlenség, de legalábbis a megtorpant tisztes múlt hangulatát árasztja, különösen nyár végi vasárnap délelőtt. A kiállítás viszont, éppen ellenkezőleg, az idők gyors váltakozásáról tanúskodik, oly módon azonban, hogy a múlt egy-egy mozzanatát mint a jelen kiiktathatatlan részét minduntalan felmutatja.

A nyári számból gondolat- és indulatébresztő írásokat ajánlunk olvasóink figyelmébe. A vezéralak kétségtelenül Tandori Dezső, az ő három füzetlapja a nyitány, a kritikai rovatban pedig két dolgozatot is szentelnek neki. Szilágyi Márton a Koppar küldüst és a Döblingi befutót méltatja Halálgyakorlatok című szép és okos tanulmányában. Olvasatában nincs rés írói szándék és megvalósulás között, a mű nem vet föl olyan kérdést, amire az alkotó ne gondolt volna előre, s amire ne felelt volna meg.

A Themerson testvérek filmjei a háború előtti lengyel mozgóképművészet legérdekesebb fejezetét alkotják. A strukturalista film elődeiként kísérletező kedvük nem korlátozódott az ikonoszférát megteremtő új formai megoldások feltárására (amelyhez gyakran a fotográfiából merítettek ötletet); a filmkép ontológiája, valamint a filmezés mint alkotói folyamat ragadta meg képzeletüket.

A háborút követően a politika törölte az avantgárd filmet a lehetséges választások sorából.

közül most két eltérő habitusú, távolról mégis hasonló indíttatású művészé ragadott meg elsősorban. Erdélyi Eta a kitűnő Fészek Galériában rendezett egységes hatású, elegáns tárlatot. Olaj- és temperaképein, köztük a legújabb, idei művén, az ötrészes Paravánon civilizációs kötöttségek és a kitárulkozás, őszinte megmutatkozás vágya mérkőzik meg egymással. A művész az ősiségbe, Altamira barlangrajzáig nyúl vissza, hogy a legkorábbi, legbenső rétegekre lelhessen önmagában is.

A hónap esszéjét számomra Nádasdy Ádám írta meg a 2000 augusztusi számában. Igazi angolszász szöveg – nemcsak tárgya, a Szentivánéji álom újrafordítása miatt; hallatlanul nagy, ám soha nem hivalkodóan használt anyagismeret; személyes, de soha nem intimkedő intonáció; egy pillanatra sem álszerénykedő magabiztosság, mely alkatilag képtelen rá, hogy dölyfös legyen.

Már megint egy francia, akit nálunk nem ismernek, pedig igazán szóra (ismeretre) érdemes.

Úgy kezdődött – vagy inkább folytatódott – a kis, elálló fülű, csúf bárzenész karrierje, hogy 1965-ben egyszer csak kitalálta France Gallt, vagyis a Viaszbabát, és megnyerte vele (velük) az Eurovízió nagydíját. Aki csak (mini)szoknyát hordott, és énekelt Franciaországban, mind Gainsbourgot ostromolta dalért – Dalidától Juliette Grécóig, sőt Brigitte Bardot-ig. Nem hiába, az újsütetű mester szívesen osztogatta kegyeit.

a magyar festészetnek ahhoz a hagyományához kapcsolódik, amelyet az árnyalatgazdag, dúsan megmunkált felületeken is átütő szerkezetesség jellemez. Művészeti hagyományként talán Vajda Júlia lírai korszaka áll hozzá a legközelebb, de ezt csak jelzésképp írom, mert Kopócsy eredeti és szuverén művész, aki munka közben nem gondol se példaképpel vagy kritikával, se hatással vagy sikerrel. Feloldódik a kép négyszögű síkjában, eggyé válik készülő művével, s mintegy belülről érzékeli azokat a finom jelzéseket, melyeket az anyag és a forma sugall, és hűen követi benső logikájukat.

Szinte hihetetlen, de immár 20 éve távozott az élõk sorából a big band jazz talán legnagyobb alakja, Duke Ellington, aki még életében halhatatlanná vált. Az Ellington név a köztudatban annyira összecseng a dzsesszel, hogy gondolom, olvasóink közül azok is azonosítani tudják a mestert, akik nem kimondottan elkötelezett hívei kedvenc zenei műfajomnak. Az azonban egészen biztos, hogy Duke az 1920-as évek végétől egyre nagyobb hatást gyakorolt a dzsessz fejlődésére, ezen belül is a nagyzenekari hangzás kikristályosodására.

…vagyis majdnem az: az Orpheus ötödik évfolyamának első számát a Szent Orpheus breviáriuma szerzőjének, a magyar próza nagy mesterének szentelte, s bizony erősen úgy fest, hogy ezzel ez a szám belekerül a „Híres különszámok” sorába.

Az összeállítást az a Tompa Mária vendégszerkesztette, aki Szentkuthy titkárnője, mindenese, alkotótársa volt, halála után műveinek gondozója, a Szentkuthy-élet és -életmű tökéletes ismerője.