Lusta vagyok ebben a melegben akkurátusan végiggondolni a hasonlatot, ki itt a török, és milyen várat is véd meg az új Dugovics Titusz. De az biztos, hogy a legutóbbi A Hétben, melyet mint megbízott főszerkesztő, már ő jegyzett; Stefka István a feneketlen mélységbe ugró hős halálraszántságát tanúsította bocsánatkérő, bár picit dacos tekintettel, szomorú, de rettenthetetlen csokornyakkendője fölött. Nem kezdett el ügyeskedni, nem kezdett el helyezkedni, ahogyan néhány kaján rosszakarója várta, hanem mondta-mondta szívhez szóló gyászbeszédét a Gonoszok által halálra – mit halálra?

Nincs még meg a leendő kormánytagok véglegesnek tekinthető, hivatalos listája, de a névsor lényegében összeállt, jelentős változás már aligha várható. Három tárca jut a szabad demokratáknak (belügy: Kuncze Gábor, művelődésügy: Fodor Gábor, infrastruktúra: Lotz Károly), az összes többi a szocialisták zsákmánya. Ha a kormányfőt és a biztonsági szolgálatokért felelős tárca nélküli minisztert is számításba vesszük, akkor a 14 helyből 11. Az SZDSZ szemszögéből nem sokkal rosszabb arány ez, mint amit a választási eredmények diktálnak. Igaz, nem erről volt szó.

A Beszélő szerkesztőségét Göncz Árpád „az 1956-os forradalom szellemiségének ápolásában” kifejtett munkássága elismeréseként Nagy Imre Emlékplakettel tüntette ki. A kitüntetés persze a régi, az engedély nélkül, szamizdatként megjelent Beszélő szerkesztőségének szólt, Kis Jánosnak és szerkesztőtársainak: Haraszti Miklósnak, Nagy Bálintnak, Petri Györgynek, Solt Ottiliának, Szilágyi Sándornak és végezetül e sorok írójának. Dicsősége és melege azonban átsugárzik a Beszélő mai szerkesztőire is.

(A Böszörményi úton 1993 nyarán graffitik jelentek meg: „Magyar ellenzéket!” A „nép” helyenként átfestette így: „Magyar télben zekét!”)

Nem szeretnénk, ha az MDF elenyészne.

Végigviaskodtuk vele az elmúlt négy évet – na meg részben az azt megelőző kettőt –, le akartuk győzni, mert elpuskázta a megismételhetetlen, prolongálhatatlan történelmi esélyt Magyarország gyors polgári átalakulására. Örülünk annak, hogy kétségbeejtő kísérlete a két háború közötti állami identitás feltámasztására csődöt mondott.

Az Egyesült Államokban ennek a kérdésnek vaskos és sikeres köteteket szentelnek. Ez az írás viszont rövid. Amilyeneknek a koalíciós tárgyalásoknak kellene lenniük.

Mert most dönteni, s erről nyilatkozni kell. Az SZDSZ a hétvégi küldöttgyűlésén határoz arról, kormányra kíván-e lépni a szocialistákkal. A küldötteket nehéz helyzet elé állítja a hosszú ideje rájuk nehezedő nyomás. Az 54%-os MSZP-győzelem, úgy véltük, egyszer s mindenkorra véget vet a koalíciós reményeknek, félelmeknek. Ellenkezőleg: az SZDSZ látható vívódása csak növeli a nyomást.

Május 29.

Ha lesz újabb krími háború, Bulgakov derék varietéigazgatóját nem Woland repítené Jaltába, hanem rendes vadászrepülő.

És sokan azt mondják, igenis lesz újabb krími háború, sőt, Jurij Meskov, a Krím félsziget elnöke már hadat is üzent Kijevnek: március végén, az ukrán általános választások napján átállította az órát, kijeviről moszkvai időre. A múlt héten pedig kis híján eldördült az első lövés is: a krími parlament – az Oroszország-blokknak köszönhetően – törvénybe iktatta a Krími Köztársaság alkotmányának 1992. május 6-án elfogadott s eddig jégen tartott változatát.

Talán túl sem élnénk ezt az életet, ha nem volnának az ünnepek. Tőlem pedig jobb és több az utóbbi időben nem telik, minthogy egy-egy percre megállva és Önöket is feltartva a jeles napokat noteszukban vörös irónnal bekarikázzam.

Pünkösd gazdag üzeneteket hordoz. A „hetek ünnepé”-nek is nevezik. Az Ígéret Földjén mindig peszach második napján kezdődött az aratás. Naponta egy-egy kalászt félretettek, hetente a szálakat csokorba szedték, s mire a hét kötegből kévét köthettek, befejeződött az aratás.

Bibó szerint „az összes politikai ideológia között a nemzet ideológiájának, a patriotizmusnak van a legkevesebb sajátos eszmei tartalma, és ugyanakkor a legerősebb tényleges közösségi nyomatéka”.

1990-ben többek között ez a „közösségi nyomaték” tolta be a hatalomba azokat, akik a nemzet szót folyamatosan az ajkukon táncoltatták.

A történelmi betolódás után kiderült, hogy a nemes ajkakon üres fogalom táncol, amely az adott helyzetben nem hordoz semmi olyasféle sajátos tartalmat, ami a nemzet közlegénységét igazán érdekelné, amiben igazán érdekelt lenne.

A nép levizsgázott a kereszténynemzetiek előtt, és megbukott, „…az ország lakossága bebizonyította, hogy nem érdemli meg a szabadságot.”„Magyarország polgárai elfordultak az érdemi politikától, felhagytak a gondolkodás luxusával…” – írja a Pesti Hírlap eredményhirdető vezércikke.

Az egész kereszténynemzeti kampány arra épült, hogy itt most nem a kormány vizsgázik, hanem a nép. Magyarságfelismerésből, eredményfelismerésből és pufajkásfelismerésből.

Április 22-én a Fővárosi Munkaügyi Bíróság – első fokon – törvénytelennek minősítette a rádiós „létszámleépítést”, egyszersmind jogosnak ismerte el az ezt megkontrázó szakszervezeti vétót.

Persze, mondhatnánk Boross-sal, nem kell túldimenzionálni az ügyet. Baross őrködik a dimenziók fölött, hangoztatván: vannak az országban tömegesebb, keservesebb sorsokat jelentő létszámleépítések. Csakugyan vannak: mégpedig olyanok is, amelyek törvényesre sikerednek.